Utolsó kommentek

  • a kéményseprő csókja
    zeon - 2017-03-31 10:51:52
  • -->
  • sorozatok/2017 spoileres!
    _user_31373 - 2017-01-25 16:02:36
  • -->
  • sorozatok/2017 spoileres!
    _user_6688 - 2017-01-25 15:10:55
  • -->
  • sorozatok/2017 spoileres!
    topin - 2017-01-04 12:08:06
  • -->
  • sorozatok/2017 spoileres!
    _user_31720 - 2017-01-03 20:46:25
  • -->
  • sorozatok/2017 spoileres!
    _user_31373 - 2017-01-03 15:28:48
  • -->
  • sorozatok/2017 spoileres!
    DaDirk - 2017-01-03 14:30:19
  • -->
  • sorozatok/2017 spoileres!
    zeon - 2017-01-03 09:34:29
  • -->
  • sorozatok/2017 spoileres!
    zeon - 2017-01-03 09:33:43
  • -->
  • 2016 vég
    _user_31373 - 2017-01-02 11:41:21
  • -->
  • 2016 vég
    DaDirk - 2017-01-01 12:54:37
  • -->
  • 2016 vég
    _user_31373 - 2016-12-15 08:25:35
  • -->
  • 2016 vég
    Vbálna - 2016-12-15 06:50:16
  • -->
  • 2016 vég
    _user_31373 - 2016-12-15 03:09:11
  • -->
  • 2016 vég
    Vbálna - 2016-12-14 14:24:49
  • -->

Napló topikok

Army

  • 2016-03-25 13:52:30
  • wazzup
jimmijamminnáá





Egyre többször gondolok arra, hogy öregszem.
Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy egyszerűen képtelen lennék komoly mennyiségnek megfelelő 200 SNG-t letolni minden egyes nap, vagy hangos horkantások közepette jót szundítanék a pókerasztalnál, hanem abban is, hogy szépen elfeledem a régi dolgokat.
Ez a sötétszürke szmog gyakran hasznos, de néha jó újra feleleveníteni a régi történeteket.
Nemrégiben egy kedves facebookos ismerősöm elkezdte oszlatni a ködöt, mikor megemlítette milyen jó is a katonaság és mennyire ráférne a mai elbuzdult fiatalságra a kötelező bakaruhaöltés.
Ha már napló, akkor eszembe jutott, hogy megörökítem a végtelenségnek az emlékeimet, vagy legalábbis holnapig.
Tehát visszalapozás, előre a múltba, a történet mikor mekkfláj beült a kocsiba 1983-ban kezdődött.
Az a kocsi igazi keleti blokkos Csepel teherautó volt, ajtaján MHSZ felirattal, gyengébbek kedvéért, ez nem magyar méhészek szövetsége volt.
Annak idején, aki meg akart tanulni vezetni ingyen, az a honvédséghez fordult, nekem meg nem volt egy kanyi vasam sem, akkoriban.
Végeztem a gimivel, olyan jó eredménnyel, hogy az ország összes főiskolájába kiküldték a tablóképemet, ezt a palit tilos felvenni, jeligével.
Így maradt a meló.
Szerencsém volt, el tudtam helyezkedni egy nagyon jó helyen, igaz a beilleszkedés nem volt könnyű, mert egy békásmegyeri motoros banda adta a brigád java részét, én meg motort se nagyon láttam életemben, illetve hazudok, egyszer ültem egy Babettán, de nem tetszett, igaz én se tetszettem neki, hamar le is dobott, mikor ugratni szerettem volna vele.
Vad motorok voltak annak idején.
Akkor természetesen hadkötelezettség volt, kiszámoltam, hogy 28 éves koromban fognak elvinni, ez azért nem tetszett, így maradt a hivatásos jogsiszerzés, azokat szinte rögtön bevonultatták.
Így az MHSZ Dagály utcai telepe előtt akartam elütni életem első gyalogosát, őt még elég sok követte.
Meglett a jogsi, fogalmam sincs miképpen, de sikerült, aztán kicsit feledtem a bevonulás rémét.
Munkahelyen rendeződtek a dolgok, jó, nem az én képemet akarták felfestetni a koporsótankok oldalára, de nem volt gond és még valamicske pénzem is lett, áttértem az olasz felvágottról a párizsira.
Privátban is szépen alakultak a dolgok, hosszú udvarlás után összejött a nagy szerelem, erre másnap megjött a sas pecsétes behívó.
Nem jött jókor, sose jön jókor.
Összapakoltam egy szendvicset, elköszöntem nagyszüleimtől, náluk laktam a Majakovszkij utcában, a Hallo bár fölött, aztán hajnali randevú az Ikarusz Művelődési otthonban, Mátyásföldön.
Ott kiállt valami tapló ember, mondta a nevemet, aztán irány Tápiócsőszerelő, azt se tudtam merre van, az is később derült ki, hogy szecső.
Busz, laktanya, vetkőzés, civil ruha azt hiszem zsákba, behintőporozás mindenféle atka ellen, aztán zöld ruhafelvétel, majd elhelyezés, ágy- és szekrényválasztás, majd egymás bámulása, a legenda az volt, hogy örök barátságok szövődnek itt, elsőre ez nem tűnt így, és így is lett.
Másnap megkezdődött a kiképzés egy hónapja.
A végén eskütétel, addig senki, semmi se vagy, még a katona vagy elvtárs megszólítás se járt, látogatófogadás meg főleg nem, egy börtönben jobban bántak a rabokkal.
A kiképzés során megtanultunk vigyázzmenetben menni, erre minden katona nagyon büszke, milyen jó odacsapni a bakancs talpát, ütemre,mindenféle csintalan katonanótákat üvöltve.
Ez jó volt, szerettük, kivéve Czirok harcost, aki egy nyúlszájú cigánygyerek volt, ő sose énekelt.
Aztán végre rászólt a kedves Potrien őrmesterünk, megremegtek a körletablakok, az ügyeletes tiszt majdnem riadót rendelt el, azt hitte az amcsik ránk dobták az atomot.
Valami ilyen volt: dalolj már te édes kis pacsirtamadárka, te!
Czirok Gyurka jó arc volt, nem tojt be, a melléről a hátára vetette a Kalasnyikovot, a két kezével elkezdett pattintgatni, és rágyújtott egy cigánynótára, a surranójával meg bokázott hozzá.
Ezután nem kellett neki többet a Gábor Áront énekelnie, Potrien okos volt.
Egyszer voltunk a laktanya melletti erdőben terepgyakorlaton, ennek nagyon megörültünk, virgonckodtunk is egy kicsit, jött is a fenyítés, gázálarcot fel, futás!
Véletlenül mikor kivettem a cuccot a szimatszatyorból, kiestek a szemüvegek, és elgurultak, elkezdtem keresni, a többiek meg elszaladtak, jött is az ordítás, miért marad le, futás!
A parancs, az parancs, gázálarc feltéve, a lukas szemhelyeknél jött a friss levegő, életem egyik legszebb kocogása volt.
Voltunk lőgyakorlaton is, géppisztollyal, a lövések előtt eligazítás, a parancsnok helyettes magyarázza, tilos emberre, állatra lőni, közben átszaladt néhány őz a lőtéren, a tiszt elvtárs rögtön elő is kapta fegyverét, de hát béna volt, Bambi tán még ma is él.
Tehát lőttem géppisztollyal, de fogalmam sincs milyen eredménnyel, rángatott a fegyver nagyon, meg elég messze volt a lőtábla, kiürítettem a tárat, aztán tulajdonképpen be is fejeztem a katonai pályafutásomat, igaz még egyszer dobtam kézigránátot is, de az nem volt nagy élmény, ki kellett húzni valami biztosítékot, eldobni a cuccot, aztán a lehető legkisebb méretre összegömbölyödni, a sünök jöttek hozzám receptért.
Egy tompa durranás, aztán annyi, fogalmam sincs meghalt-e valaki az ellenség közül, xbox Black assasin sokkal jobb.
Mondanám, hogy elrepült az egy hónap, de nem igaz, borzasztóan lassan teltek a napok.
A nap legjobban várt pontja a délutáni levélosztás volt, kiálltunk a laktanya közepére, fejünk fölött köröztek a varjak, pont akkor tértek vissza a rétről a laktanya menti füzesben lévő fészkeikhez, néha ők is dobtak le csomagot.
Eskü, megvolt, utána már katonák lettünk, kaphattunk volna eltávot is, de először a családosok mehettek, így még egy hónapig élvezhettem a börtönt.
Mert tulajdonképpen az volt.
Engem kinéztek parancsnoki sofőrnek, ez is jelzi mennyire nem voltak szakértők a hivatásosak, nem tudták, hogy null kilométeres vagyok.
Első utam a parancsnokkal izgalmasra sikeredett, gondolom én, mert nagyon törölgette a homlokát, meg állandóan kapkodott a Zsiguli kormányához, mert a hülye biciklisek mindenhonnan rá akartak mászni a lökhárítómra, én meg hagytam volna.
Perverz állat volt az ales, ebből is látszik.
Azért nem csak rosszat tudok mondani a feletteseimről, tanulékonyak voltak, levettek a parancsnok mellől, akkoriban szinte semmit se fizetett az életbiztosítás, így a családja se tiltakozott.
UAZ-ra kerültem, na ez is szép volt.
Első utam valahova messzire, egy temetésre kellett vinnem néhány tisztet, még sötétben indultunk.
Akkoriban nem volt nagy forgalom, senki se volt az utakon.
De mintha egy kis piros lámpácskát láttam volna, de nem voltam benne biztos, vártam, vártam, aztán hoppácska.
Hát nem egy vasúti kereszteződés volt, és még állt is ott valami vadember, fene a jó dolgát.
Hamar kitöltöttem a papírokat, kicsit nehéz volt visszaegyenesíteni az elgörbült lökhárítómat, ezek a ruszkik jó erős anyagokat használtak fel.
A Wartburgnak annyi volt, nem sírt sokat a tulajdonosa, hál istennek tisztelte a katonákat.
Ezután még egyszer kísérleteztek velem, akkor már kezdtem belelendülni a vezetésbe, bejártuk a fél Jászságot, aztán irány Budapest.
A gond a Hősök terénél jött, némi esőcsepp kíséretében, akkor már elég óvatosan vezettem, nem mentem többet negyvennél, mégis megpördült a vizes macskakövön a verda.
Néhány kör után ki sikerült venni a pörgésből, de akkor meg hátramenetben bevágódtam a szembejövők közé, még jó, hogy három sávon átcsúszva nem találtam el senkit, akkor kijött a hosszútáv.
Ezek után biztonságosnak látták, ha átraknak egy Csepelre, és ezt nagyon jól tették, ezt imádtam.
Igaz vezetni nem volt könnyű, automata váltókhoz szokott nemzedéknek semmit se mond már a dupla kuplungolás, meg a légfék, de beleszoktam.
Nem voltak komoly utak, inkább csak a környéket jártam, általában a laktanyai civilekkel, ők megkínáltak minden földi jóval, ők nagyon rendesek voltak, megvették a tankból leszívott gázolajat is.
Egyszer voltam Marcaliban, ahol valami tankhadosztály működött, ott bele is ültem egy T72-be, mondhatnám nagy élmény volt, de hazudnék.
Aztán volt olyan, hogy laktanyariadó, és kitelepülés.
Ez jó buli volt, vezetni, sátrat építeni, aztán én voltam a lajtos kocsis, így állandóan menni kellett vízért, nem piszkált senki.
Egyszer meg el kellett húzni egy ágyút, az kétszer akkora volt, mint a Csepel, ez akkor jelentett gondot, mikor az út egy erdőn vezetett keresztül, fák közül kibukkanva éles balkanyar, majd ronda lejtő, lejtő alján újabb éles kanyar, a kanyar túloldalán kőhíd.
Majdnem ott haltam meg.
Ugyanis a lejtőnél mocskosul elkezdett tolni az ágyú, a féktartályból meg fogyott a levegő, ezeknél az ősi teremtményeknél meg nem volt biztonsági szelep, nincs levegő, nincs fék, egyszerű eset.
Vissza kellett volna váltani, de ez a dupla kuplung miatt nem volt könnyű eset.
De életünk egy film, a főszereplők meg csak a The End felirat előtt halnak ki, én meg még nem értem történetem végére.
Még történt egy és más.
Nem csak vezetésből állt a világ, adtunk telephelyőrséget is.
Akkor szoktattak rá, hogy három csengetésen belül fel kell venni a telefont, ha ezt nem teszem meg, még ma is rossz érzésem van utána.
Ezen kívül majdnem ott haltam meg a következő alkalommal.
A telephely mellett, de teljesen elszeparálva, szögesdrót, őrtorony stb, volt egy másik laktanya, ott munkáskatonák voltak, akik nem fogtak, nem foghattak fegyvert, általában brazil migránsok.
Egyikük azt okumlálta ki, hogy szerez egy géppisztolyt, aztán lelép és kirabol néhány bankot, megpróbált bejönni a telephelyre, ahol én voltam éjszakai őrségben, de aztán mégis az őrtoronyban lévő katonának vágta el a torkát, később valahol Rákoshegyen lőtték le a rendőrök.
Ezt szépen megúsztam.
Viszont volt amit nem úsztam meg, egyik reggel köszöntöttem a parancsnokunkat, vigyázzállás után mindig kezet szokott nyújtani, nyújtottam is, de ő meg visszarántotta a kezét, kérdezte mi a lófütty van, odavitt egy tükörhöz, hát nem teljesen rózsaszín voltam?
Először a gyengélkedőn fektettek rubeolával elkülönítve, majd kórház.
Fene se tudja honnan kaphattam el, eltávon nem voltam, más beteg meg nem volt a laktanyában, valószínűleg isten áldásával kaptam meg.
Ott haverkodtam össze a mentőkocsi sofőrjével, ez egyszer jól jött, mikor ő szabin volt, és a mentővel nekem kellett Budapestre menni, mondhatnám nagy élmény volt szirénával a városban közlekedni, de nem volt az, senki se húzódott le, duplán kellett figyelni, nagy respect a mentősöknek, azóta kettőzött odafigyeléssel segítek nekik a haladásban.
Szóval eddig nem sok érdemleges dolog jutott eszembe, az egész olyan volt, mint egy ingyen meló a börtönben.
De ezek mellett még dolgoztattak is.
Volt, hogy kirendeltek kukoricát kapálni egy hadiözvegynek, hát ő nem köszönte meg, a kukoricásban tök jól lehetett aludni, nyár volt, meleg volt és csipogtak a madarak.
A nő meg üvöltözött velünk, miért nem dolgozunk neki ingyé.
Aztán voltunk Vácszentlászlón, a tejipari létesítményben, ott olyan, de olyan friss túrót kaptunk, azóta se ettem hasonlót sem, valószínűleg már nem is fogok, ezek a 10%-os baromságok nőknek valók, de lehet, hogy Tirolban még van olyan, ki kéne ugrani.
Aztán voltunk valahol, ahol kukoricapuffancsokat gyártottak, na ez a lehető legszarabb meló volt, olyan büdös volt a rothadó kukorica, hogy még mindig csikarja az orromat.
Na meg a disznótrágya szag, mert egyszer a laktanya sertéstelepén (mert ilyen is volt) szabira ment a kondás, és véletlenül pont beleestem a helyettesítő csapatba, lapátolni kellett volna trágyát, de hát azt fehér ember nem nagyon bírja, hú de rossz meló az.
De nem csak rosszat kaptunk, egyszer kiváló KISZ-es munkáért jutalmat is kaptunk.
Ez azért jött, mert a nőtlenek ugye alig mehettek haza, hétvégén meg semmi teendő se volt a laktanyában, és egyszer unalmunkban rendbe tettük a focipályát.
Szóval jutalomút.
Ez abból állt, hogy a honvédség egyik mátrai, azt hiszem Mátraházai üdülőjébe kellett vinni melósokat, aki rendbe rakták azt, tehát vezettünk.
Odaérve a melósok nekiálltak füvet nyírni, a 3 sofőr meg csak téblábolt, ezt nem szeretik a tisztek, így nekünk is neki kellett állni gereblyézni.
Meló végével meg kiszöktünk egy sörre, ha már jutalomút.
Ott futottunk bele a tisztekbe, ebből majdnem futkosó lett.
Ez volt a jutalom, többet nem is tettünk a KISZ-ért.
Az álcázás és lógás királyai lettünk, ebben a legalaposabb kiképzést kaptuk.
Egyszer még ráültettek UAZ-ra, akkor már tudtam melyik pedál a fékpedál, katonai rendészeket vittem egy krosszversenyre, az nagyon jó volt, meg egyszer voltunk a tóalmási művházban Soltész Rezső koncerten, na az annyira nem volt nagy élmény, mikor üvöltött a Szóljon hangosan az ének, én ezelőtt Beatricére és P. Mobilra jártam.
Itt tulajdonképpen el is értem másfél évem végére, a leszerelésem előtt kaptam még 10 nap fogdát szeszcsempészés miatt, felnyomott egy vamzer, azóta se szeretem a besúgókat, ez van, nem volt nagy élmény priccsen aludni.
Mire volt jó a katonaság, mi értelme volt?
Semmire és semmi.
Nem született egy életre szóló barátság sem, nem lettem férfi, azóta is kisgyerekként tengetem napjaimat.
Elvettek tőlem másfél évet, mely talán életem legszebb évei lehettek volna.
Ez idő alatt meghaltak nagyszüleim, akiknél laktam, egyiknek még a temetésére se engedtek el.
A munkahelyem közben megszűnt, egy fityingem se volt.
Amikor megkaptam a régi civil ruhát, szinte egyik se passzolt rám, egy rongyom se volt.
Hazaérve próbáltam nyitni a nagyszüleim lakásának ajtaját, de nem nyílt, belül volt egy kulcs, ki lett adva a lakás egy 130 kilós kidobónak.
Se pénz, se lakás, de még egy rendes ruha sem, így indultam neki az életnek másfél év katonaság után, 85-ben.
Ellenségemnek se kívánom.
Még jó, hogy barátnőm megvárt.
Köszönet és hála, neki ajánlom ezt a bejegyzést.

Majd legközelebb talán egy pókeres bejegyzésre is képes leszek, de ha nem történik semmi, akkor nem.








A bejegyzést eddig 6 látogató ajánlotta a címlapra

Köszönöm!
6
6
0
Pontok: 5 (pontozók száma: 6)

Hozzászólások...

Vbálna 2016-03-31 00:20:01
Köszönöm, készül ?
_user_31373 2016-03-29 03:25:43
letelt a hét, csaxolok :)
Vbálna 2016-03-25 11:26:39
Nagyon szuper!!
Mármint a beszámoló, nem a sorkatonaság.
Meghoztad a kedvem, hogy az enyémet leírjam. Teljesen más szemszögből ugyanez. Ha nem írom le egy héten belül ,csesztess miatta.