D. Negreanu naplója 321. bejegyzés

2010. november 20.

“Amazing Race”

LA-ben voltam a NAPT verseny miatt és a Vegasba való visszautazásom előtti éjszakán az asszisztensem, Patty azt mondta: lehet, hogy van egy problémánk. Az útlevelem december 5-én jár le, de úgy terveztem, hogy november 20-án egy hétre Barcelonába utazom az EPT versenyre, és aztán december 2-án Sydney-be megyek az APPT-re, de ami még fontosabb, ez egy csoportos út volt, amit már egy ideje nagyon várok.

A baj az, hogy Patty elkövetett egy meglehetősen nagy hibát. Már egy ideje meg kellett volna újítani az útlevelemet, de néhányszor már visszadobták mindenféle hiba miatt. Egy héttel Barcelona előtt
Patty elküldte postán a kanadai útlevélhivatalba a jelenlegi útlevelemet a születési anyakönyvi kivonatommal együtt, hogy hosszabbítsák meg, azt gondolta, hogy ez egy hét alatt megvan! Ez egyszerűen lehetetlen. Postán négy hétbe telik. Patty azt hitte, ez az egyetlen lehetősége, és nem jött rá, hogy sürgősséggel is lehet útlevelet kérni, ha van bizonyíték az utazásra, így 48 óra alatt elintézik
Így tehát aggódtam, hogy nem tudok Barcelonába utazni, és a sydney-i utazásomat is féltettem.

A versenyfutás pénteken éjszaka kettőkor kezdődött Marina Del Rayben, ahol a NAPT idején laktam. Este kilenc körül elszunyókáltam, mivel aznap nagyon korán ébredtem, és pihenni akartam egy kicsit, mielőtt Vegasba autókázom. Fél háromkor hagytam el a szállásomat és hazafelé tartottam, azt gondolva, hogy fél hétre otthon leszek. Ekkor futottam bele az első problémába: a felhajtónál kiderült, hogy a 10-es autópálya zárva. Volt GPS a kocsiban és tudtam találni egy terelő utat (detour), ami remélhetőleg a 15-ös autópályára visz.

Aztán, nem vicc, a 15-ös autópálya is zárva volt! Követtem a terelő utat mutató jelzést, de az autóm GPS-e helyesbítette az útvonalat, így folyamatosan U kanyarokat írtam le és visszatértem a 15-ös autópályához. Követtem a GPS-t, de ez nyilvánvalóan nem jött be. Végül figyelmen kívül hagytam a GPS-t, követtem a terelő jelzést és elértem a 60-as autópályát, ami elvitt a 15-ösre.

Mire elértem a 15-ös autópályához, szinte nulla lett a látótávolság, így lelassítottam és biztonságos távolságból követtem az előttem haladó kocsit, amíg ki nem értünk erről a területről. Ha valaha is arra vezetsz: van egy szakasz, ahol olyan sűrű a füst, hogy 50 lábnál nem lehet messzebbre látni. Egy kissé ijesztő, így inkább rászántam az időt.

Barstow-ban megálltam tankolni és észrevettem, hogy ismét egészen elfáradtam. Elhatároztam, hogy tovább vezetek, de nagyjából 20 mérföldre Bakertől IGAZÁN kezdtem elfáradni. Egy kicsit megcsapkodtam az arcomat, hogy ébren maradjak, aztán elhatároztam, hogy Bakerig hangosan patua (jamaikai) nyelven beszélek magamhoz, hogy dolgoztassam az agyamat. Néztem a jeleket és dalokat farigcsáltam belőlük. Teljesen bolondos kis dalokat, de csak az számított, hogy ébren tartsanak. Volt egy út, amit Yzzyyx-nek, vagy valahogy így hívtak, és rengeteget mókáztam vele.

Biztonságosan elértem Bakerbe, elmentem egy kamionpihenőbe, bekucorodtam a hátsó ülésre és körülbelül egy órát aludtam. Eddigre a nap elkezdett felkelni, és fázósan meg éhesen ébredtem. Ilyen korán nem igazán volt semmi sem nyitva, ahol ehettem volna, így megálltam egy benzinkútnál, használtam a mosdót, vettem egy zacskó chipset és visszatértem az útra.

Reggel nyolcra hazaértem és azonnal az útlevélproblémán kezdtem dolgozni. Patty adott nekem néhány telefonszámot, és mivel ez ilyen hivatalos dolog, magamnak kellett elintéznem, Pattynek nem adtak információt. Ekkor derült ki, mennyire rosszul áll a szénám. Azt mondták, hogy semmi esélyem Barcelonába utazni és december 8-ig nem dolgozzák fel a kérelmemet, ami azt jelenti, hogy Sydney-ről is lekésem. Megkértem őket, hogy küldjék vissza az irataimat, gondolva, hogy Barcelonát kihagyom, de az útlevelemet még Sydney-re használhatom, azonban közölték, hogy az útlevelemet már érvénytelenítették. Még ha vissza is küldik, többé nem érvényes.

Útlevél vagy anyakönyvi kivonat nélkül semmim sincs, amivel bizonyíthatnám kanadai állampolgárságomat, így azt mondták, nem engedik, hogy repülővel menjek Kanadába, Ehelyett egy határvárosba, például Seattle-be kell repülnöm, béreljek egy autót, a jogosítványommal és a zöld kártyámmal lépjem át a határt és menjek a vancouveri útlevélhivatalba. Ismét kijelentették, hogy esélyem sincs időben megkapni az útlevelemet a barcelonai utazáshoz, de engem sokkal inkább Sydney érdekelt.

Felhívtam a határőrséget, hogy tényleg beengednek-e a jogosítványommal és a zöld kártyámmal, és azt mondták, igen. Így a terv az volt, hogy az anyagomat a torontói hivatalból átküldik a vancouveribe, és amikor az útlevél valamikor a héten készen lesz, fel tudom venni, visszarepülök Vegasba és elutazom Sydney-be. Ezzel elégedett voltam, bár nagyon szerettem volna Barcelonába menni.

Beszéltem MSN-en néhány VIP-vel, ha érted, mire gondolok, és elmagyaráztam nekik, hogy nem tudok Barcelonába utazni, hacsak nincs valami ötletük. A jó hír az, hogy volt! Volt egy kapcsolatuk Torontóban, egy fickó, akit én is ismertem, és ő azt mondta, hogy szüksége van egy kis időre, de talán tud segíteni, hogy időben megkapjam az útlevelemet Barcelonához! Nem hittem, hogy erre sok esély van és kimerültem, de azért biztattam magam, hátha szükségem lesz őrült rohanásra.

A fickó bűvészkedett egy sort, és azt mondta, délután fél ötre a vancouveri útlevélhivatalban kell lennem. Délelőtt fél tizenegy volt, és Vancouverbe 2,5 óra a repülőút. Patty és én átnéztük a neten a járatokat, de kereskedelmi járattal egyszerűen nem érhettem oda időben az útlevélhivatalba.

Az egyetlen lehetőség az volt, hogy megpróbáljak magánrepülőgépet bérelni, és remélni, hogy ilyen rövid idő alatt találunk pilótát. A legtöbb cég, amelyet felhívtunk, nem tudott a délután egy órai indulásra pilótát keríteni, rendszerint 3-4 órás keretre van szükségük. Azonban ennél később nem igazán indulhattam, mert lekésem a vancouveri útlevélhivatal nyitvatartási idejét, szombaton pedig zárva az iroda.

Végül találtunk egy repülőgépet és a pilóták azt mondták, meg tudják csinálni. Az ár megfelelő volt egy magánrepülőgéphez, 15 000$ egy irányba, és ha még azon az éjszakán visszajövök velük, akkor csak 2500$-t számítanak fel. Ez gyakorlatilag csak az üzemanyag ára, ez párezer dollár egy órára, így eldöntöttük, hogy lefoglaljuk. Ez volt az EGYETLEN lehetőség, hogy el tudjak utazni Barcelonába, ahogy megígértem a PokerStarsnak, és én személy szerint is újabb sikert akartam az EPT-n.

Már utaztam korábban magángépen, de ez a repülő nem arról a két reptérről indult, ahonnan általában utazom. Szinte már a reptérnél voltam, de még mindig nem tudtam a címet. Patty el volt foglalva a repülő kifizetésével, és a hölgy még mindig nem közölte a repülőtér címét. Elmentem arra a kettőre, amit ismerek, de a Blue Star nem indult sem a Las Vegas Boulevardról, sem a Tropicana Avenue-ről. Végül Lisa, Patty jegyese megszerezte nekem a címet, és egy pici utcában, a Reno Avenue-n volt. Igazán kicsi hely, de megtaláltam.

Amikor odaértem, a pilóta telefonált, és igazán ráérősnek látszott. Nekem azt mondták, hogy készen fognak állni az indulásra, de egyáltalán nem így volt. Amikor letette a telefont, elmagyaráztam, hogy szorít az idő és ha nem visznek oda időben, egyáltalán semmi értelme elindulni. Fogta az üzenetet, megtalálta a társát, és elkezdték megtankolni a gépet. A másik pilóta fogta az igazolványomat és elfaxolta az adataimat a vancouveri határőrséghez. Délután negyed kettőkor kigördültünk a felszálláshoz.

Mindössze egy műanyag szatyor volt nálam némi zöldséggel és egy tubus humusszal, illetve az iPadem. Meglehetősen elfáradtam, így szunyókáltam egy kicsit a repülőn, és amikor felébredtem, leszálltunk, időben voltunk. Fél négykor értünk kanadai földet, és úgy tűnt, elegendő időm van odaérni az útlevélhivatalba. Sajnos esett, és meg kellett birkóznunk a csúcsforgalommal. Ha nincs forgalom, nagyjából 30 perc kell odaérni.
Ültünk a repülőn, és én néztem, hogy mi a fene van. Nos, a kanadai vámosok, akiknek üdvözölni kellett volna bennünket, még nem értek oda, és a pilóta azt mondta, nem engedhet le a repülőről az érkezésük előtt.

Mint kiderült, a pilóták elkavarták a protokollt. Igen, elfaxolták az adataimat, de a kanadai törvények szerint szóban is közölniük kellett volna az utasaik nevét. Ezt nem tették meg, így ültünk a repülőn és vártunk. Már majdnem négy óra volt, és úgy gondoltam, hogy elvesztem. Szerencsére a torontói kapcsolatom bérelt egy ügyvédet, aki elment az útlevélhivatalba, és megpróbálta egy kicsit tovább nyitva tartani őket, csak az én kedvemért. Nem tudtam, mennyi ideig tudja húzni az időt, és még mindig semmi jele sem volt a vámosoknak. Megpróbált keríteni egy ügynököt, hogy elhozza nekem az útlevelet, de erre nem volt lehetőség.

Aztán a pilóta mondott valamit, amitől elborította a fejemet a vörös köd. Azt mondta, hogy ha nem kapom meg az útlevelemet, akkor nem vihet vissza Vegasba csupán egy zöldkártyával és jogosítvánnyal, ami azt jelentette, hogy Vancouverben ragadok hétfőig! Na most, imádom Vancouvert, de ha ezt tudom, meg se próbálkozom az úttal. Elhoztam az iPadem, de elfelejtettem becsatakoztatni a nemzetközi hálózatba. Nálam volt a Blackberry, de egyikhez sem volt töltőm. Egyszerűen a hideg rázott a gondolatra., hogy egy hotelszobában ragadok hétfőig. Ez egy rémálom volt. Miután 15 000$-t fizettem, nem csak hogy nem kapom meg az útlevelemet, de haza sem térhetek. Se ruhák, se laptop, se fogkefe! Persze nyilvánvaló, hogy ha akarok, tudok venni ruhákat, de egyszerűen nem gondoltam, hogy ez előfordulhat.

Végül négy óra hat perckor feltűntek a vámosok. Kedvesek voltak, elmagyaráztam a kínos helyzetemet, és azt mondták, olyan gyorsak lesznek, amilyenek csak tudnak Négy óra tizenhét perckor szálltam le a gépről, és beugrottam a rám váró autóba.

A forgalom egyáltalán nem volt olyan rossz, és annak ellenére, hogy elmagyaráztam a sofőrnek, hogy minél hamarabb oda kell érnem, ő volt a leglassabb sofőr, akit életemben láttam. Sosem hagyta el a jobboldali sávot, miközben az autók csak úgy elszáguldottak mellette. Négy óra ötvenhárom perckor értem oda a z irodába, és azt váram, hogy nem enged be a biztonsági őr, de azt mondta „Vártunk önre”. Besétáltam a hivatalba és megláttam Ront, az ügyvédet és Tracyt, az útlevélhivatal dolgozóját, amint állnak és beszélgetnek. El se hittem, hogy megcsináltam!

Tracy előtt ott hevert az értékes útlevelem. Két gyors aláírás és ennyi! Megkaptam! Őszintén szólva ez meglehetősen szürreális érzés volt, egészen eddig hullámvasúton ültem, ami süvített velem le és fel, és végre ott volt az útlevelem a kezemben! Megcsókoltam, százszor megköszöntem Ronnak és Tracynek, s visszaültem az autóba, hogy visszatérjek a repülőtérre.

Visszamentem a repülőtér várótermébe, és a pilóta azt mondta , hogy esetleg meg kell állnunk Seattle-ben, mivel a vegasi vámhivatal talán már zárva. Egyáltalán nem érdekelt! Úgy voltam vele: “Mindegy, haver, többé már semmi sem zavar”. Ez nagyon messze volt attól, ahogy Vancouverbe jövet éreztem magam. Annyira megkönnyebbültem, hogy egy kis késedelem egyáltalán nem zavart.

Mint kiderült, nem kellett megállnunk Seattle-ben, Amikor földet értünk Vegasban, kicsit várni kellett az amerikai vámosokra, de semmi komoly. Lepecsételték a vadonatúj útlevelemet, és hazamehettem. Este tízkor már biztosan aludtam, és szombat reggel nyolckor ébredtem fel.

A barcelonai járatom ma este nyolckor indul, így még rengeteget pihenhetek. Először Londonba repülök, aztán Barcelonába, és az EPT Barcelona 1B napján fogok játszani. Mindezek után végezhetek máshol, mint az első helyen?