CirkoB naplója 54. bejegyzés

Lágyéksérv-műtét. Valahogy azt gondolná az ember, hogy mivel rutinműtétnek számít, ezért kevésbé macerás és nem fáj annyira stb. Hát jelentem, állati macerás és kurvára fájdalmas. Másfél óra alatt készen lett unokatesóm az operációval, de miután magamhoz tértem, már nem voltam annyira meggyőződve arról, hogy nem lett volna jobb választás húsz évig sérvkötővel mászkálni. Három napon keresztül fetrengtem a fájdalomtól. Az első nap elsősorban attól a dögnehéz homokzsáktól szenvedtem, amit a sebre tettek (így elvileg gyorsabb a hegesedés). Minden mozdulat után a fájdalmak fájdalma cikázott át a testemen, komolyan, az egyetlen pont, ami talán nem fájt, a fülcimpám. Ám a legrosszabb nem a fájdalom volt, hanem a tehetetlenség. Nagyjából hat óra elteltével, amikor már belémcsöpögtettek három vagy négy csomag infúziót, kibírhatatlan vizelési roham tört rám. Nem fokozatosan, hanem egyszerre, mindjárt a legmagasabb fokozaton. Adtak kacsát, miközben unokatesóm is hívott telefonon, hogy kifejezetten üdvös volna, ha nem kellene megkatéterezni... - Uhum- mondtam. - Na majd hívj, hogy sikerült megoldani ezt a pössentéses ügyet! - Aham - mondtam.
Nekiálltam. Mozogni nemigen tudtam, így elég korlátozott technikák álltak rendelkezésemre. Egy óra elteltével minden szobatárs pappert kiküldtem, hogy biztosan pszichésen vagyok korlátozva. Volt is benne valami... Bár igazi sikert mégis akkor értem el, amikor lemásztam valahogy az ágyról, és guggolva indítottam támadást az ellen a rohadék kacsa ellen. Azt a megkönnyebbülést! Akik olvasták Dale Cooper hajdan divatos naplóját, tudják, miről beszélek... Mivel aztán se aznap, se másnap nem adtak enni semmi szilárdat, ezért elég gyakran kényszerültem e technika alkalmazására. Egy idő után se a vizitáló prof., se a nővérkék, sem pedig a látogatók nem keltettek föl bennem semmiféle szeméremérzetet. Szégyentelenül húgyoztam minden emberfia előtt. Mondhatni, le se szartam őket pisálás közben.
Tegnap este már ki tudtam menni a tíz méterre lévő mosdóba. Igaz, hogy egy szorulásos ipse foglalta a helyet, szóval mehettem vissza a kacsámhoz, de azért mégiscsak eredmény... Ma szinte megtáltosodtam, így haza is engedtek. Csak egy okból sajnálom a gyors hazajövetelt: egy Contramal nevű fájdalomcsillapító eléggé bejött. Most majd kénytelen leszek ráizzítani a szomszéd dealer-gyereket, hahaha! Tényleg elég jó anyag. Mivel három napon át fél órát aludtam, fél órát szenderegtem, szépen rásegített erre a határvonalra. Csak ne kellene most leállnom. Micsoda álmaim voltak! A póker és a sebészeti eljárások olyan groteszk módon keveredtek, hogy nincs is rá szó... tényleg nem tudnám leírni.
Mindegy, viszont nem dohányoztam három napig, és szándékom szerint nem is gyújtok rá többet. A szomszédomat a lábával műtötték és nagyon valószínű, hogy már nem sikerül megmenteni. El akarom kerülni, hogy egyszer én is ilyen szituációba kerüljek. Borzasztó volt látni az öreget, ahogy küszköd a könnyeivel... pedig valószínűleg jó előre felkészült egy ilyen hírre... amire igazából lehetetlenség felkészülni. Illetve egy dologgal mégis: ne szokj rá, hogy aztán ne okozzon nehézséget, amikor le akarsz szokni.