Az egyik szemem sír, a másik nevet

Eljött az idő, holnap fél 1-1 óra körül jönnek értem Szüleim, és kiköltözök a koliból. Elég vegyesek az érzéseim, bár mostanában ezt már lassacskán megszokom. Nem is tudom, ez egyfajta félév "értékelő" és jövőbe tekintő post is egyben.

Azért tettem idézőjelbe az "értékelőt", mert azért azon erősen el kellett gondolkoznom, hogy mi értékes is történt ebben a félévben. Talán életem egyik legrosszabb szakaszán vagyok túl (haladok afelé hogy túl legyek rajta), de van egy olyan furcsa sejtésem, érzésem, hogy szükséges volt az, hogy ezek a negatív történések megtaláljanak engem, hogy ezeknek a dolgoknak valahogy így kellett alakulniuk. Lehet, hogy az optimizmusom mondatja velem, de remélem, hogy így van.

A tanulás katasztrofális volt, elpazaroltam az időm, ami az én hibám. Lehetne ezt párkapcsolati és egyéb problémákra fogni, de nem akarom. Valamennyire ha közre is játszik, az is az én hibám, mert határozatlankodtam sokáig, nem tudtam, merre haladjak. Ha az ember nem tudja, mik a céljai, csak zavaros gondolatai vannak róla, akkor nem tudja az életét úgy navigálni, hogy fejlődjön, és előrefelé haladjon. Sajnos én ebben a félévben totálisan ebbe a kategóriába tartoztam (lehet korábban is) Nem lett meg a szigorlatom, szakdogám, de ezt már tudjátok.

A Beával való szakítást már máshogy látom, de azért azzal még mindig nehéz megbirkózni, hogy látom a barátjával, találkozok velük valahogy minden nap, mert itt lakunk 5 méterre egymástól. (furcsa, hogy mikor lent a buliban először láttam, meg még utána egyszer-kétszer, akkor semmi ilyen érzésem nem volt...) Még rossz érezni, hogy olyan, mintha egy idegen lennék, egy niemand, nem pedig az az ember, akivel 4,5 évig megosztotta minden gondolatát, érzését, akik elmondták egymásnak a titkaikat, szerették egymást és ezt kifejezésre juttatták verbálisan és "egyéb" utakon is. Persze ez a természetes... Idióta ez a világ. :) Ezen általában nem rágódom, de amikor látom őket, akkor akárhogy is próbálom meggyőzni magam, érvelni, hogy teljesen értelmetlen lett volna folytatni, akkor is összeszorul a gyomrom. Örülök neki, hogy boldognak tűnik, és valahol annak is, hogy ezen az egészen erről az oldalról nekem kellett végigmennem. Azért is, mert a másik oldalról lehet, hogy még szarabbul érezném magam, mert én olyan fajta vagyok, és nem igazán tudnám magam adni önfeledten az új páromnak, amiatt mert tudnám, mit érez a régi, és ettől a dologtól nem lennék erősebb, hanem inkább gyengébb. Másrészről pedig azért, mert erről az oldalról megerősít, felkészít a hasonló szituációkra és valamennyire elérzéketlenít, mert másképp nem lehet leküzdeni. Harmadrészt azért, mert ő úgy érzem, hogy jobban szenvedett volna. Szerintem jól fog még jönni ez a megerősödés a későbbiekben. Úgy látszik ő sokkal könnyebben túltette magát a dolgon, meg rajta valahogy nagyobb kényszer is volt, mint rajtam lesz valaha is, de az is lehet, hogy egyszerűen már csak ettől a szar érzéstől akart minél előbb megszabadulni, és kell valaki aki eltereli a gondolatait, lehet ő csinálta jól, nekem nem ment volna (vagy csak a sajnálat miatt nem...) Jobb, hogy nem vártuk meg az év végét, kellett nekem ez, hogy lássam, érezzem ezt a szenvedést, hogy erősebb lehessek. A komfort közepette nem lehet fejlődni, csak akkor, ha valamilyen nehéz, újszerű helyzetbe kerülsz, amiben rohadtul kényelmetlenül érzed magad. Nos, ebből kijutott, úgyhogy köszönöm a sorsnak. :) Érdekes, hogy a címben nem az egyik szemem sír, hanem a másik nevet utal arra, hogy jobb így, hogy vége a félévnek, és könnyebb lesz felejtenem, mert nem fogom őket látni, és már csak az érzések feldolgozása, eltüntetése marad hátra.

Az egyik szemem pedig azért sír, mert vége a félévnek és nem folytathatom egyelőre, amit elkezdtem itt az elmúlt pár hétben. Nagyon jó volt ez az utolsó pár hét, mióta tudom, hogy Bea már nincs egyedül, mert szociális téren rengeteget változtam. Volt aki azt mondta, hogy ilyen szempontból - nem akar kárörvendőnek, vagy gonosznak tűnni - , de őszintén megmondja nekem, hogy jó hogy szakítottam Beával, mert azóta teljesen más vagyok a barátaimmal, ismerőseimmel (én meg tudom, hogy az idegenekkel is). Ez jó érzés, bár valahol szégyellem is magam miatta, hogy ehhez az kell, hogy egyedül legyek. Talán ez a legfontosabb, amiből tanultam, és nem akarom újra elkövetni ezt a hibát, hogy akármilyen barátnőm is legyen, nem szabad, hogy az egyéniségemet és a más emberekkel való kapcsolataimat ez bármilyen formában is torzítsa. És ez nem a barátnőt minősíti, hanem engem. Hiába akarnak a lányok rengeteget lenni a párjukkal, utána ők is ugyanúgy elégedetlenkednek, mert mindenki a szocializálódó embereket szereti, és nem a magányosakat meg magukba fordulókat, lehetnek azok akármilyen jó fejek, értékesek, rendesek, hűségesek blabla, így nem szabad ezt hagyni nekik, hogy akaratoskodjanak. Persze az ilyen nyámnyila, határozatlan kis suttyók, mint amilyen voltam nem így cselekednek, és az is egy szeg a párkapcsolat koporsójába.

Könnyű időszak ezután sem jön, a júliusomat kénytelen leszek feláldozni, gyakorlatilag minimális szórakozás engedélyezése mellett. Nem tehetek mást, kell a pénz, ehhez pedig a júliust végig kell pókereznem. Most megint közel vagyok ahhoz, hogy vissza kelljen lépnem, ami nem fun. Ez a hónap nem is sikerült túl jól, egyelőre valami plusz 350-400$ környékén vagyok csak. De hát az utolsó 1,5 hétben alig játszottam, kedvem sem volt, megpróbáltam inkább eljárni szórakozni, hogy eltereljem a gondolataimat. Júliusban egy egri 2-3 napos móka lesz, nem tudom még mikor - de majd szólok frecs, hátha össze tudunk hozni valamit :) -, és egyéb egyelőre nem nagyon, augusztus viszont remélhetőleg sűrűbb lesz. Na ehhez kell ez a július és az hogy kőkeményen dolgozzak az eredményen.

A hosszú távú statisztikáimat figyelembe véve 200 órát kell tolnom, kb. 80k handet ahhoz, hogy össze tudjak szedni fél milliót. Ez a cél. És igen, kurvára tudom, hogy nem szabad összegeket kitűzni célnak, de mocskosul nem érdekel, én ezt tűzöm ki célnak, azt hogy játsszak 200 órát, és ez alatt a gyengusz kis 3BB/100-ammal összeszedjek lehetőleg NL50-en fél misit. Ehhez napi 7 óra játék, 1 óra tanulás kell. Emellett el kell járnom edzeni, nem akarom abbahagyni 1 hónap után, ehhez megint ki kell vennem egy kevéske pénzmagot. Talán még ebben a hónapban sem fogok venni tápkieget, mert nem akarok még 12k-t arra kiadni, elég ha továbbra is normálisan kajálok. Jó ez az edzésterv, amit csinálok, érzem a fejlődést, erősebben ráadásul, mint amikor régen jártam. Még 1 hónap van ebből, és utána át kell állnom nekem is az izomcsoportosra a teljes testedzésről.

A póker és edzés mellett még van 1-2 dolog, amit szeretnék megtanulni, ezek is elvesznek hetente 4-5 órát majd, és nyilván kell majd segítenem a kertben is, de ez sem vészes. (fűnyírás, locsolás, ilyesmik... ezeket még viszonylag szeretem is, úgy fogom fel, mintha csak napozni mennék ki :) ) Emellett minden nap meg akarok tanulni 2, azaz 2 db szigorlat tételt, így 1 hónap alatt kivégezhetem a 60-at, a következő hónapban meg ismételgetek majd, hogy biztos legyen a tudásom. (hát, most már rohadtul annak kell majd lennie) Szóval ebben a hónapban várhatóan még magányos leszek, mert nem sok lehetőségem, időm lesz az ismerkedésre szerintem (ezért is sajnálom, hogy vége az egyetemnek), persze akkor is megtörténhet, mikor a legkevésbé számít rá az ember. (bár nem tudom, mennyire akarok Salgótarjánban ismerkedni egyáltalán... meglátjuk) 1 hónapot kibírok, tudom már legalább, hogy érdemes lesz visszatérni ebbe. :)

A végére hagytam, hogy van, ami azért ébren tartotta a reményeket, hogy nem egy ilyen szomorú félévvel kell lezárnom az egyetemet és hogy remélhetőleg nem ezek lesznek róla az utolsó emlékeim, erre is utal a bejegyzésem címe. Nevezetesen arra gondolok, hogy felvettek következő félévre a koliba, ahol tesómmal és az egyik haverjával akarunk együtt lakni. Ha a havi 30-at (ami kurva sok) elő fogom tudni teremteni rá (ezért is kell ez a július... ki kell bírnom), akkor nem fogom abban a félévben vesztegetni az időmet semmire.

Lehet, hogy tényleg mindennek így kell történnie? :)