Mit ne tegyünk szakítás után? Pár gondolat kezdő "szakítóknak"

Jó reggelt mindenkinek! Rendhagyóan korán jelentkezek új bejegyzéssel, fél 7 van éppen, amikor ezeket a sorokat írom. Na nem azért, mert ilyen korán kelő vagyok, hanem azért, mert éjszaka fél 2-től nem tudtam elaludni az ide-oda cikázó gondolatoktól, érzésektől. Olyan szinten pörgött az agyam, hogy képtelenség így nyugovóra térni.

Nem fogom sírósra venni a dolgot, igyekszem tényszerű, tárgyilagos megállapításokból építkezni a témával kapcsolatban. Hogy ez a végén így is sikerüljön, át fogom olvasni a bejegyzést és tökéletesíteni, ahogy csak tudom. Értelmes gondolatokat akarok megfogalmazni és átadni. Ha már csak egy embernek is segítek vele, elgondolkodtatom a dologgal kapcsolatban, és elkerüli majd azt, amit én az elmúlt 2 hónapban csináltam, akkor már volt értelme. Leírom a saját tapasztalataim, a történéseket, tényeket, azt, hogy közben mit éreztem, hogyan álltam az eseményekhez, és hogy miben hibáztam hatalmasat, és hogyan vett a "világképem" 360°-os fordulatot egyetlen át nem aludt, nyugtalan éjszaka alatt. Kezdjünk is bele!

Először is: Ez az utolsó bejegyzés, amiben erről van szó, nemsokára kiderül, miért. A többiben már gondolatmorzsákat sem fogok közölni a témában.

Kezdem azzal, hogy közös megegyezés alapján szakítottam volt barátnőmmel. Ez nem újdonság azoknak, akik követik a blogomat. A szakítás utáni 1 hétben igyekeztem mindenhez pozitívan állni, hogy majd én aktív leszek, és még a csillagokat is lehozom az égről. Ez így is volt. Aztán az történt, hogy Bea úgy érezte, valami lehet köztem és egy lány között, mert többször is like-olta a megjegyzéseimet, képeimet stb. facebookon... Izé... Ennek persze semmi alapja nem volt, de ő azt hitte, hogy már ki is van nézve a következő leányzó, és már bimbódzik is valami. Megértem ezt a paranoiát. Ekkor visszább vettem, aminek két egymáshoz nagyon hasonlító érzés volt az oka. A sajnálat, és a szánalom. A szeretet, amit iránta éreztem, természetesen megvolt, és a későbbiekben az az illúzió kerített hatalmába, hogy ez nehezíti a továbblépésemet. Valamennyire biztos ez is, de pár órával ezelőtt ráébredtem, hogy nem ez a döntő. Szóval ezután sajnáltam őt, folyamatosan arra gondoltam, hogy egyedül maradt a szobában, nem igazán tud beszélgetni senkivel, úgy érzi, hogy a közös barátaink mellém álltak, és nem tud szórakozni, kikapcsolódni. Ezért igyekeztem úgy hozzáállni mindenhez, hogy ne maradjon ki a közös programokból, és tényleg figyeltem erre.

Aztán jött a MEN, ahol elég éles fordulatot vettek az események. Nem írom le még egyszer, volt róla bejegyzés. Ehhez semmi közöm, tényleg azt csinál, amit akar, és ennek teljesen tudatában is voltam, mégsem tudtam elsiklani felette. Ez nyilván nem egyszerű soha. Persze ő ezután azt mondta, hogy csak felejteni akar, jól érezni magát, ami szintén tökéletesen rendben van. És hogy őszinték legyünk: Vannak lányok, akik egy szakítás után a felejtés kedvéért több sráccal is lefekszenek... Szóval volt barátnőmnek ezt a csókolózós dolgot nem igazán lehet felróni, ártatlan történés. De valami nem klappolt. Szóval itt most én voltam az, aki megmondta, hogy okés, most már nem akarok tudni rólad, ne is beszéljünk stb.

Itt jött megint az, hogy neki nincs senkije, nem akar attól a sráctól semmit, és ez így is történt. Ezt követte megint az egyedül van, most már a gyakornoki helyére sem tud járni, mert vége van, még inkább unatkozik. Ez pedig valójában igaz is volt. Mi következett ezután? Sajnálat, szánalom. Ugyanezek az érzések kerítettek hatalmába, akárhányszor csak eszembe jutott, megerősítve a szeretettel. Pedig ezek az érzések elég ellentétesek, azért lássuk be, talán ezért is nem tudtam eligazodni magamon.

Ezután jött az, amikor színjózanul kiakadtam azon, hogy engem nem hívtak szökőkutas fényképezkedésre (persze simán mehettem volna magamtól, egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy mi fog történni), és ezt a szemére vetettem Beának, aki vidáman ment le. Erre ő azt mondta, hogy ez nem az ő dolga, hanem a haverjaimé, és állítólag kérdezték is (de nem) tőlem. És itt megint igaza volt, teljes mértékben, nem az ő dolga, már valóban nem. De akkor miért éreztem én úgy, hogy nincs rendben valami? Mert úgy vettem, hogy nincs meg a kölcsönös törődés már, aminek persze nem is kellene meglennie csak én bennem még mindig élt. Ezen a napon történt a berúgós, magamból kifordulós dolog is, amiről szintén írtam, és még mindig bánom, több okból is.

Nyilván utána bocsánatot kértem többször, több formában, amihez megkaptam a "Nem fogom elfelejteni, bár nem vagyok haragtartó" mondatot, és ezzel egy új érzést, a bűntudatot. Ezután persze jött megint az egyedül vagyok, soha nem lesz barátom, mert túlságosan válogatós vagyok, nem tudok kivel szórakozni, nem találok majd munkát, nincs senkim és semmim. Most a bűntudattal társított sajnálat és szánalom végképp megkavarta az érzéseim.
Ezeket a mondatokat a múlt héten mondta, már nem tudom pontosan melyik napon, talán valamikor kedd környékén. Ironikus. És valamit már kezdtem kapiskálni, mert haverommal őszintén beszélgettem pont szintén a múlt héten arról, hogy én nem igazán tudok továbblépni, mert féltem, sajnálom őt. Arról is beszéltünk, hogy mit érezne vajon Bea, ha lenne valakim, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoznék neki valószínűleg. Aztán haverom megkérdezte, hogy én mit éreznék, ha neki lenne valakije. Mintha ezzel az eshetőséggel úgy igazán nem is számoltam volna, persze gondoltam már rá, de soha nem mélyedtem el benne. Annyit mondtam, hogy az biztos hogy rohadt szar lenne, de lehet, hogy inkább ezt választanám.

Nos, ez az, ami nem egészséges, nem normális. Figyeljétek meg a két különböző karaktert, a két különböző hozzáállást és cselekedeteket. Én: Visszafogom magam, mert sajnálom őt. Ő: Úgy érzi, hogy nálam minden klappol, haverok, eszméletlen bulik egymás hegyén-hátán, emberek, akik körbevesznek, ezért - nem tudatosan, soha nem mondtam, hogy tudatosan - sajnálatot ébreszt bennem, miközben ő igyekszik minél erősebben elfelejteni, és tenni is ezért. Hogy most mégis mi az, ami miatt ezt a két hónapos eseménysort újra átgondoltam, és átértékeltem magamban?

Az, hogy valaki úgy néz ki ismét megmelengette a szívét. Ironikus, hát nem? Nem tudom, hogy a csütörtöki buli alatt, után, vagy csak úgy azóta, de kapcsolatba került valami sráccal, úgy fest a dolog, bár nem tudom pontosan, hogy csak a buliról, csókról vagy valami randiról van szó. De van egy fiúcska. Hogy honnan tudom? Olyan két hete fogalmazódott meg bennem, illetve jöttem rá arra, amit már sejtettem egy ideje, csak nem tudtam teljesen, miről van szó. Elég fejlett abdukciós gondolkodásom van. Ami persze sokszor vezet rossz eredményre, de nem üres találgatás (lásd: Sherlock Holmes, Patrick Jane :) ) A részleteit nem írom le, legyen az én titkom. Úgy érzem, ezt kíméletlen mennyiségben fogom használni, és fejlesztem majd magam benne, mert az élet elég sok területén tud majd hasznos lenni. És mi az, amit most érzek? Amit a bevezetőben említettem: A bődületes nagy balfék vagyok érzés. Ez a legrosszabb benne. Úgy érzem, hogy az egyetemen töltött maradék időmből 2 hónapot feleslegesen elszúrtam a sajnálatra, amivel egyikünknek sem kedveztem.

És mi a legjobb, ami miatt mégis pozitív végkicsengése van az egésznek? Az, hogy legyen akármi is volt barátnőmmel és az említett hódítóval, a lényeg, hogy a szánalom és sajnálat végérvényesen szertefoszlott. Ti ne kövessétek el ezt a hibát, ne érezzetek szánalmat és sajnálatot, mert csak magatokat kínozzátok vele, és a volt párodnak sem használ egyáltalán. Maximum bátorítsátok, támogassátok őt, ha olyan a helyzet, de sajnálatot és szánalmat még csak véletlenül se érezzetek. A szeretet megmaradhat. Azzal még tovább lehet lépni. Úgyhogy én is így teszek. Továbblépek.