A következő lépcső

Itt vagyok, ha még érdekel valakit.

Régóta nem írtam megint, de mivel sem kétségbeesett sem fenyegető leveleket nem kaptam arra vonatkozóan, hogy amelyben nem írok valamit, akkor valamely testrészem levágása helyeződik kilátásba, hát nem törtem magam. Meg úgy mostanára gyűlt össze annyi inger bennem, amennyivel talán meg lehet tölteni egy posztot, ez majd alant kiderül. Valahogy ez a monoton, agytevékenységet nem igen igénylő munka kiöli belőlem a kreativitás minden megmaradt csíráját is. Épen ezért döntöttem úgy, hogy ideje váltani. De erről majd később, mert sokkal fontosabb dolgokat is hoztam. Egyrészről nyaralni voltunk, ami ugye mindig izgalmas dolog.

Úgy esett, hogy meghívtak minket egy otthoni esküvőre, és mivel az áldozat (a menyasszony) drágám legjobb barátnője, így nem volt fellebbezésnek helye. Aztán arra gondoltunk, hogy ha már úgyis hazamegyünk, hát útközben álljunk meg valami kellemes helyen ahol lehetőség szerint 30 fok, pálmafák és monokinis csajok vannak. Na az utóbbi persze csak az én kívánságlistámon volt rajt'. Mindezt áprilisban.
Egyetlen másik kitétel volt csak, hogy legyen közvetlen repülőjáratösszeköttetés budapesttel, mert a drága szabadságomból nem szívesen áldoztam volna 7-8 órát arr, hogy egy reptéri terminálon éljek, mint Tom Hanks.
Így esett ki rögtön az első körben Tenerife és úgy an block a Kanári szigetek. És itt kezdődött a sakkozással egybekötött fejvakargatás. Honnan van közvetlen repülő ahol áprilisban már meleg van, de Uniós ország, mivel útlevelünk nincsen.
Na így esett a választás Portugáliára, azon belül is Albufeirára. Itt ugyanis nem csak meleg és pálmafák vannak, de még delfinek is, ami újabb gyengéje oldalbordácskámnak. A monokinis csajokért pedig titkon azért drukkoltam.

Na hát neki is vágtunk, piszok olcsón tudtunk szállást foglalni, semmi különösebb luxus, de a tengerpart egy Cristiano Ronaldo szabadrúgásnyira van mindössze.

Dublin-Lisszabon minden különösebb akciótól mentes volt, a kokaint és az afgán kislányokat is gond nélkül átvittük a vámon. Leszállunk Lisszabonban, már a terminálból kifele sétálva érződik a meleg, látszanak a pálmafák, hát ez maga a paradicsom lehet minden bizonnyal. Beállunk a sorba taxiért, hát itt már kissé feszengtünk, mert a sorban állók közül kb. csak mi viseltünk kaukázisu ismertetőjegyeket (remélem elég PC voltam) a többi az mind arab meg indiai vagy mifene volt. Jó hát multikulti meg miegymás, nem zavart különösebben. Aztán elkezdtük megfigyelni a taxisokat. Hát amilyen arcok ott voltak azokat csak filmen látni. Nagydarab, barna, szőrös emberek karnyi vastag fukszokkal kirakva, vagy gizda, hátranyalthajú, elvágomatorkod-tekintetű szimpatikus fiatalemberek.
Szerencsére ott volt egy rendőr aki némi biztonságérzetet nyújtott, bár ha levette volna az egyenruhát és felvett volna pár kiló aranyat, akkor semmi nem különböztette volna meg a taxisoktól. Na ez a rendőr ott irányította a taxisokat, hogy melyik kit vegyen fel, mert különben ezek megkéselték volna egymást egy nyugati turistáért, az india 9 fős familia meg még mindig ott várna fuvarra. A rendőrt fütyült, hadonászott, a taxisok visszahadonásztak és kiabáltak, ledudálták egymást, szóval zajlott az élet.
Végül nekünk egy hátranyalthajú sunyitekintetű fiatalember jutott, vele mentünk a vonatállomásra. Nyilván, hogy átbaszott, mert a taxiórát se kapcsolt be, meg a fuvar se ért tíz eurót, de ott abban a helyzetben nem volt kedvem kekeckedni.
Az állomásig vezető úton volt alkalmunk gyönyörködni Lisszabonban, na most aki járt már valamelyik román városban, annak felesleges ide jönnie, ugyanúgy barna bőrű félmeztelen fazonok lófrálnak a tömbházak között, mint mondjuk Bukarestben. Nyilván van szép oldala is a portugál fővárosnak, mi ezzel bevallom őszintén nem találkoztunk.
Végre aztán megérkeztünk úticélunk végéhez, mely minden eséllyel indulhatna a világ legrondább vasúti pályaudvara címért. Ilyet én még elképzelni sem tudtam eddig Kalkuttán kívül bárhol, hogy a város közepére, harminc méter magasságba tesznek egy pályaudvart valami gusztustalan betonból kiöntve. A google képeken persze nagyon szépen néz ki, na annak semmi köze a valósághoz. Olyan, mint a nyugati, csak 30 méter magasban van.
Viszont már itt rá kellett jönnünk két dologra:

1. Portugália olcsó. Nemhogy ír, de szerintem még magyar pénztárcával is. Az állomáson két dupla eszpresszó+két üccsi+két süti. 3.60-ba került, én nem akartam elhinni a srácnak, de ő csak erősködött, hogy de de.

2. Mindeki beszél angolul. Az, hogy a kalauz, a taxis, az alap, de az összes boltos, és baszod a koldusok is, mint arra fény derült.

Egy órát töltöttünk Lisszabonban, ez idő alatt háromszor próbáltak lehúzni, bavallom férfiasan ebből kétszer sikerült is nekik amilyen vaj szívem van.

Az elsőnél éppen csak megérkeztünk, jön egy barna öreg, és valamit vartyog egy darab papírt lobogtatva. aki amúgy a portugál nyelvet el akarja képzelni, az fejben keverje össze a románt és a franciát. Csodaszép katyvasz. Na őt még le tudtam szerelni azzal, hogy no portugese. Elkullogott.

Jön egy másik kis idő múltán, az is valamit vartyog, meg mutogatja a karjára csatolt 30 darab Relox-ot, az előző példából tanulva gondoltam ezt is lerázom azzal, hogy no portugese, na de ez magasabban kvalifikált volt, azongya 'English? No problem!'

Idenézz ecsém milyen szép óráim vannak, csak 20 euró!
Mondom inkább te nézz ide milyen szép órám van már nekem!
Jó, 10 euró!
De hidd el testvérem nem kell már másik óra, ezzel pont jól elvagyok.
Jó, jó, értem....de adjak már 1 eurót.

Hát én itt úgy elkezdtem röhögni, hogy alig bírtam kiszámolni neki az egy eurót, majdnem kezet csókolt, úgy hajbókolt elfelé.

Na, jött aztán egy kislány, 16 év körül lehetett, ő már sejthetett valamit, mert alapból angolul köszönt ránk, hogy mittudománmilyen szervezettől jött, és ha veszünk valami szarságot az ő csíkos műanyag szatyrából, akkor azt a szegény éhező gyerekek kapják meg. Még valami biléta is lógott a nyakában, hogy hitelesebb legyen a sztori. Így lett nekem portugál, kínai fröccsöntött Rubik kockám három euróért. Azt már csak a tranzakció végén, a szemem sarkából láttam, hogy a kislányhoz oda is lépett egy rendőr, remélem azóta már kiengedték szegényt.

Na de igyekezzünk, mert indul a vonat, intercity, nyugati kényelem, bár, luxus, herevere. Hát a vonat az tényleg luxus....lehetett a hetvenes években, mert hogy azóta szerintem még felporszívózva se volt, arra rátenném bárki bankrollját. De az ülések kényelmesek voltak, olyasmik mint a régi szocreál művházakban a széles, sárga, bolyhos fotelek. Mondjuk ekkor már az utazás 16. órájában jártuk szóval ha thai lányok ölében kellett volna ülnöm miközben a pöcsömön hárfáznak, az is kényelmetlen lett volna. Reggel ötkor indultunk itthonról, este 10-re értük oda.

De hát megérte. A szálloda pazar helyen volt, a tenger felett egy sziklára épült, szóval elég szar volt a kilátás. Éppen ezért nem értettem, hogy miért nem fordítottak némi pénzmagot a renoválásra. Kicsiot olyan hangulatom volt, mintha osztálykiránduláson lettem volna a hatodik bével, nyaralunk, szóval ki nem szarja le, hogy kilóg a konnektor a falból, és hogy a pingpongasztalt 1978-ban vásárolta a tulaj, pont az utolsó festés örömére. De mivel tényleg óccó volt a szállás szezonon kívül, így nem panaszkodtam.

Mondjuk azt már nehezebben tudtam megbocsátani, hogy egy olyan országban, ahol szó szerint az utcán árulják zsákban a narancsot, hogyan lehet porból csinált narancslevet felszolgálni. A kajától sem voltam elájulva, nem akartam elhinni, hogy eljövök 3000 kilométerre a szigetektől, és itt is a kolbász-bab-gomba szentháromság körül forog a reggeli.

Benne voltak az italok is az árban (ingyensöööör vazze) de azokra gyorsan ráuntunk még előző esete, két decis műanyagpohárba csapolt vizes sör, tetra packos pinakóláda, stb borzalmak. Mondom igyunk valami rendeset, itt úgyis olcsóbb. Mondom a gyereknek, hogy fakasszon már nekem az üvegből egy János Dánielszet.
Nagy szemekkel néz rám, hogy de hát azért fizetni kell.
Mondom oké, valahogy megoldom.
De 4 euró!
Hát mondom valahogy kiköhögöm, de kössz az aggódást.
Na erre nekiállt megkeresni az üveget, segítettem neki, mert fogalma nem volt hol keresse, lefújta róla a két centis port és remegő kézzel kitöltötte a viszkimet....konyakos pohárba baszod, olyanba, amiből a régi fényképeken öreganyádék koccintanak a Napóleonnal karácsonykor a szépen terített asztal előtt.

Megyek még egy körre később, ekkor már egy rumos kólát is vettem volna, de mondom a fazonnak, hogy rendes Bacardival kérem, nem azzal a teszkó gazdaságos rum jellegű szeszesitallal amivel a pult alól riogatta az angol turistákat. Na ez a tag úgy nézett ki, mint egy kokainbáró bármelyik dél-amerikai szappanoperából, még a hangja is érces és mély volt. És mondja nekem, hogy "But you have to pay for the Bacardi", és bazmeg olyan hangsúllyal mondta a "payt", és közben úgy dörzsölte össze a hüvelyk és mutatóuját, hogy egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy megér-e nekem ennyit egy Bacardi.

A kedvenc pultosom mégis egy egybenyakú kopasz fazon volt, akinek szerintem nyóc generációra visszamenőleg börtön ill. táborőr volt minden rokona. Na, ott aztán volt rend. A pult bal oldalán rendeltél, majd átmentél a jobb oldalra és ott kaptad a piádat. Akkor is, ha csak te álltál egyedül a pultnál. Ő meg dirigált, integetett, next, next, next, mintha tényleg birkákat terelne, és látszott is rajta, hogy legszívesebben minden pia mellé kiosztana egy taslit is, mi a faszt turistáskodunk itt. 11:00-ig volt pia, ami már önmagában is vicc, de ez a fazon másodpercre pontosan betartotta a megszabott időintervallumot, itt basszátok meg rend lesz!!

Másnap a strandon is volt egy hasonló szitu, napozunk ezerrel, háváj, dizsim, tenger, mondom te meginnék egy sört. Milyen szerencse, hogy ott egy bódé, nosza. Mondom a gyereknek adják izibe két Coronát.
De 2.5 euró darabja!
Hát mondom várjál megnézem mekkora a hitelkeretem a kártyámon, de szerintem belefér.
Jó, jó...
Meg akkor tegyél már mellé plíz két Magnumot is.
De az úgy már 9 euró!!!négynégy

Komolyan vicces volt, de nem értem, ennyire meglepő egy felkapott nyaralóhelyen, hogy jön a hülye turista és elkölt urambocsá 10 eurót? Ráadásul ő írta ki az árat, és ő lepődött meg. Komolyan nem értem.

Egyik nap besétáltunk az óvárosba, ami azért elég messze volt a szállodától, de megérte, nagyon szép, hangulatos, romantikus. Viszont elkövettem azt a később végzetesnek bizonyuló hibát, hogy egy Boardwalk Empire-ös "We want beer" pólóban indultam el. Na ezt meglátták az éttermes meg kocsmás rikkancsok, és körém gyűltek mint légy a szarra, hogy Beer? Beer? Itt van beer, gyere, gyere, és hárman négy felé húztak.

Egyébként tényleg csodás környék, érdemes eljönni, voltak delfinek is, 20 euróért fotózkodtunk is, 1200-ért úszkálhattunk is volna, szóval tényleg minden fasza volt.

De a legjobb a hazaút volt.

Én már nagyon sokszor megfogadtam, hogy se Ryanairrel, se Wizzairrel nem fogok repülni, mert csak szart olvastam mindenhol mind a kettőről, ráadásul nem is olcsóbbak annyival, hogy megérje velük szarakodni. De most nem volt választásunk, csak Wizz ment azon a napon amikor nekünk mennünk kellett, és én már előre túráztattam az agyamat, hogy életemben először a hupirózsaszín bagásszal kell mennem.

Először is a lisszaboni kettes termináltól indult a gép, ami kb. akkora, mint egy közepes CBA. De komolyan, bementünk az ajtón, és ha kicsit pipiskedtem láttam az embereket a beszállítókapuknál.
Mindegy, hát legalább gyorsan végzünk. Jah, már a becsekkolásnál vártunk majd egy órát, mert valami nem stimmolt, akkora sor állt a Wizzes pultnál, hogy már belelógott abba a sorba, akik mentek a biztonsági vizsgálatra. Na akkor jött mámmáleóne, és elkezdett taszigálni, hogy álljunk arrébb, a portugálom megvallom őszintén kicsit röcög, így aztán angolul kérdeztem tőle, hogy mégis hova a kivert faszba álljak arrébb, jobbra, őrá, balra a kukába, esetleg az előttem levő nyakába?

Végre aztán bejutottunk, a kokaint megint nem találták meg, várunk a gépre. Ami nyilván késik, majd hopp kiírják melyik kapu, vagy inkább ajtócska szolgál majd a mi beszállásunkra. És itt jött be a másik Wizz faktor, és én nem akarok senkit megbántani, cserkészbecsszóra őszintén mondom, de én még másik légitársaságnál egynél sem láttam ilyen furakodást, könyöklést, taposást, mint itt a kedves magyar utastársaktól . Az egy dolog, hogy nem tudták megérteni, hogy a pult melyik oldalára kéne állni, így rögtön két sor keletkezett, mely a két sor találkozásánál cipőtaposásba torkollott, illetve azt sem sikerült felfogni, hogy a priority-t előre kéne engedni, mert lehet, hogy fizetett érte. Két ólba terelték szét a népeket, az egyikben a normál utasok vártak a karám kinyitására, a másikban a priority-sek. Mivel előrelátó módon a extra lábhelyet kértem, mi is kiváltságosok lettünk. Mint később kiderült ez semmit nem jelentett. Kinyílik a mi karámunk, elindulunk szép komótosan, hát baszki mire a géphez érünk kinyitják a másik ajtót is, és rohannak (!!) az emberek a géphez, mintha a hetes busz lenne, és hamarabb szállnak fel a hátsó ajtón, mint mi az elsőn, hogy aztán az egész gépen keresztülvágtassanak. És a gépen eztán megy a kiabálás, itt még van két hely, idegyere, foglalom, bocsdeittülnek, az se szabad. Jani ideeeeeee, de inkább odaaaaaa! Én abszolút nyugodt voltam, elvileg az extra lábhellyel fix helyünk van ugye. Lófaszt. Már ahogy közeledtem a sztyuárdeszhez láttam az arcán a pánikot ahogy észrevette a rózsaszín matricát a beszállókártyánkon.
Ti is extra lábhelyeseeeek vaaaagytooook? Jééééézusooooom.
Sajnos nincs több hely, több extra helyet adtak el, mint amennyi a gépen van, bocsika. Nagyon szívesen beleveregettem volna a lány fejét valami hegyes de legalább kemény tárgyba, de egyrészt gondolom nem az ő hibája, másrészt nem szerettem volna egy lisszaboni fogda vendégszeretetét élvezni. Pedig nem urizálásból szoktam mindig extra lábhelyet kérni, hanem a 190 centim miatt, amivel egy normális székbeosztásos gépen sem könnyű elférni, hátmég egy wizzesen, aminek a székeit kb. Tyrion Lannisterekre méretezték. Annyira kicsi volt a hely, hogy amikor beültem moccanni nem bírtam, mondom én itt megbolondulok három órán keresztül. Az is kiderült később, hogy a wizz a 145 fős gépre 150+ jegyet adott el, úgyhogy szerintem a pilóta ölében is ültek még ketten, vagy nem tudom.
A sztyuvik is furák voltak, mind zavarbaejtően ugyanúgy nézett ki és ugyanolyan hangja volt ugyanolyan műmosollyal. Fröccsöntött óccó műanyag sztyuárdeszek.

Szerencsére bele tudtam merülni egy jó könyvbe, így egy borzalmas térdfájdalommal megúsztam a nyomorgást. Leszálláskor aztán könny szökött a szemembe, utoljára Malév gépen hallottam tapsikolást leszálláskor. Ezt valaki egyszer elmagyarázhatná, miért jó, én soha sehol nem találkoztam még ezzel a jelenséggel. Miért kell ilyenkor tapsolni? Tetszett a leszállás? Ha meg mondjuk lezuhanunk, akkor fújolnak? Vagy ha annyira fasza volt a pilóta akkor visszatapsolják, és akkor megyünk még egy kört?

Szóval újfent eldöntöttem, hogy soha a büdös életbe én wizzairrel többet nem megyek, felőlem csődbe is mehetnek.

Fentebb említettem, hogy váltást eszközölnék munkahelyügyileg, mert ez a monoton, minden nap ugyanazt csinálom dolog egyre kevésbe jön be. Volt itt egyszer egy fórumtárs, nem akarom nevén nevezni, D-vel kezdődik és arabos-ra végződik, na ő mondta, hogy mindig azt kell nézni, hogyan lehetne a mostaninál jobb. Nekem ez annyira megtetszett, hogy tulajdonképpen életfilozófiámmá vált mindig azt keresni, hogy mi a következő lépcsőfok.
Mivel állítólag van érzékem az íráshoz (nem én mondtam) és a videojátékokhoz is konyítok, arra gondoltam, hogy a következő állomás lehetne egy fordító-lokalizáló állás. Konkrétan már be is adtam a Riot Gameshez (League of Legends) és egy másik céghez, illetve Dublinban az Activisionnak és a Microsoftnak is van bázisa, majd ott is körül nézek. Meglepően sok helyre keresnek magyar fordítókat. Sok esélyt egyelőre nem adok magamnak mert semmi gyakorlatom nincs a témában, de ezt orvosolni lehet.
Már végigcsináltam egy lokalizációs kurzust a neten, illetve csatlakoztam egy önkéntes fordítócsapathoz, és jelenleg a Telltales Game of Thrones játékát fordítjuk, hamarosan elkészül a harmadik epizód.

E mellett azt sem adtam fel, hogy egyszer megjelenik egy könyv ami a saját kezem munkája, ha más nem én fordítom. Így aztán fogtam magam, csináltam egy két oldalas fordítást Anthony Doerr: All The Lights We Cannot See című bestseller regényéből, és elküldtem cirka 20 magyar kiadónak, hátha.

E mellett van két-három közös film ill. sorozat forgatókönyv-szinopszisunk a Filmalap nagyhatalmú döntéshozói előtt. Na egyébként erről is tudnék egy hosszabb posztot írni, de inkább hagyjuk. Plusz van egy közösségi finanszírozásból készülő magyar történelmi filmdráma, amiben íróként haszontalankodok, ez már 95%, hogy leforgatásra kerül. Majd. Egyszer. Mindenesetre a Maflimtől kaptunk fasza díszleteket, a többiek elvileg már helyszínbejárást is csináltak, már csak évtizedek kérdése.

Gondoltam írok valamit erről a bevándorlós-kerítéses témáról, de annyira szomorú ügy, hogy inkább mégsem.

Bocs az elütésekért, de marhára nincs kedvem visszaolvasni mit pötyögtem ide.