Az én BL-döntőm

Az igazolt futballisták számához viszonyítva viszonylag keveseknek adatik meg, hogy egy Bajnokok Ligája döntőben játszhassanak. Sok nagy játékosnak ez sosem adatott meg, vagy ha igen, hát keserű szájízzel gondol rá vissza, emlékezzünk csak Matthaus döbbent arcára 1999-ben a Nou Campban, vagy ahogy Koffour sírt a füvön. Muhahaha.

De ez nem azt jelenti, hogy alacsonyabb szinteken nem élheti át ugyanazt egy focista, mint a nagy sztárok a tévében. Hiszen egy 10 dolláros verseny HU-ja is adhat akkora adrenalinlöketet, mint egy WSOP utolsó leosztásai. Imígyen egy megyei futballista életében is eljöhet az a meccs, ami A MECCS néven fűződik be élete könyvének lapjai közé, amiről lehet nosztalgiázni a kocsmában, amivel lehet hősködni az onokáknak, és aminek mozzanatait az idő az évek múlásával kifakítja és egyben meg is szépíti. Így lesz az eredetileg az ötösről lőtt, két védőn megpattanó mákos gólból 20 év múlva már hálószaggataó 30 méteres bomba, és így lesz a furcsa mozgáskoordinációval megáldott, ügyetlen Janikából párás tekintetekkel emlegetett sztár. "Azóta se vót jobb", "Hat másodperc alatt futotta a százat, bizisten", "Má' íppeg leigazolta vón a Stadler, csak lesérült". "Ezek a maiak, áááá..."
Valahogy így.
Nekem egyik életem meccse már 17 évesen megvolt. Ifi bajnokság utolsó fordulója, a második (mi) fogadja az elsőt. Ha nyerünk, bajnokok vagyunk, az ellenfélnek a döntetlen is jó. A korosztályunk utolsó esélye volt ez a bajnoki címre, mert a következő évben a csapat háromnegyede túlkoros lett. Elég sok néző is kint volt (értsd 300-400), mert a felnőtt csapat a feljutásért játszott. Nagyon jó csapatunk volt abban az évben, nem csak eredményesen de még szépen is játszottunk, csak sajnos a bírók nem szerettek minket.
Küzdelmes meccs volt, mentek a szurka piszkák, rúgdosások, kevés helyzet, még kevesebb gól. Aztán a 70. perc környékén egy hatalmas szabadrúgásból megszereztük a vezetést, csatártársam jó 25-ről tekerte ki a jobb alsót, nagyon szép volt.
De nem volt vége. Jött az ellen, és egy hihetetlen bírói döntés után tizenegyest kaptak. A védőnk a tizenhatoson belül kipöckölte az ellenfél lábai közül a labdát, az eldobta megát, hosszú sípszó. Még emlékszem, hogy a kezdőkörben állva az ellenfél egyik védőjével néztem ahogy a kapusunk az egyik, a labda a másik irányba repül. Gól.
Kb. 10 perc volt még hátra, mentünk kelőre, mint a veszedelem, de ezek persze vérszemet kaptak, hogy a bíró velük van, rúgtak, ahol értek. Már kb a 94. percben járhattunk, amikor kaptunk egy szöglettel felérő szabadrúgást a jobb oldalon. Kéttagú sorfal, mindenki a tizenhatoson belül, én szokás szerint a hosszún. És jött a labda befelé, és láttam, hogy pont a fejemre fog esni, és a jobb szemem sarkából láttam, hogy marhára nincs rajtam védő, a bal szemem sarkából pedig azt, hogy marhára nincs védő a jobb kapufánál. És vártam a labdát, hogy a fejemre essen, és behulljon a hálóba. Kb ugyanebben a pillanatban ugorhatott fel a sorfalban álló egyik védő, és röplabdás módon beleütött a befelé szálló labdába. A tizenhatoson belül. Nem ért bele nagyon, csak annyival módosította a labda röppályáját, hogy az így már nem a fejemre tartott, hanem sokkal élesebben a kapu elé. Hirtelen kellett reagálnom, előrevetődtem, és sikerült elérnem fejjel a labdát. De nem eléggé. Még ma is látom magam előtt a kb. két méterre álló kaput és a narancssárga hálót, és szinte érzem, ahogy a labda súrolja a homlokomat, hogy aztán a kapufától centikre suhanjon el a kapu mellett. Fütty, fütty, fütty.
Vége volt, mi pedig úgy sírtunk a füvön, mint Kuffour, pedig ez nem BL-döntő volt, csak egy amatőr meccs a sokadik ligában, az Alföld közepén.

A pontos dátumra már nem emlékszem. A következő BL-döntőm időpontja azonban már megvan, 2015. augusztus 16. Ekkor játsszuk ugyanis a második számú ír megyei kupasorozat döntőjét a Killala AFC ellen.
Az elődöntőben nem voltam ott, a srácok 1-0-ra nyertek, a negyeddöntő sétagalopp volt, 5-1, az igazi dráma pedig már a nyolcaddöntőben megvolt, és egyben megvolt életem első tizenegyespárbaja is. Otthon még soha nem volt szétlövésben részem, ott a megyei kupa lebonyolításában nem is sok esély van rá, mert régebben legalábbis úgy volt, hogy mindig az alacsonyabb osutályú csapat játszott otthon, és döntetlen esetén ők mentek tovább.

Brusztolós, gyömöszölős meccs volt, szar időben, az ellenfél nem igazán akart focizni, de igazi kupameccs hangulata volt. Rendes játékidő 0-0, hosszabbítás 0-0. Én már a hosszabbításban tudtam, hogy lőni akarok majd ha arra kerül a sor. Félrevonultunk, kérdezte az edző ki akar rúgni, hát nem volt sok jelentkező. "Te edzéseken be szoktad baszni" - fordult hozzám a mester, és ezzel el is dőlt. A második az enyém.

És ekkor jössz rá, hogy tévén nézni és ott állni a kezdőkörben mennyire más. És átéled ha nem is ugyanazt, de hasonlót, mint a nagyok, amikor odasétálnak a labdához, és egy csomó minden átsuhan az agyukon. És az ellenfél előző rúgója még oda is szól neked, hogy "No pressure", és hiába vagy hót laza és magabiztos, amikor leteszed a labdát (szeleppel kifelé!!) a göröngyös büntetőpontra, akkor azért megremeg a láb. És akkor már te is tudod, hogy itt nem az a nagy vaszisztdasz, hogy 11 méterről be tudod-e lőni, mert a hülye is be tudja. A kérdés az, hogy be tudod e lőni 120 perc foci után akkor, amikor tétje van.
És akkor nekifutsz.
Azt mondják a hozzáértők, hogy a legjobb tizenegyest úgy tudod lőni, hogy ha előre kigondolsz egy sarkot és csak akkor változtatsz, ha arra mozdul a kapus. Én az esetek nagy részében a kapusnak balra lövöm, magasan és erősen. Itt is ez volt a terv. Kicsit aggódtam, mert a tizenegyespont úgy nézett ki, mint Sztálingrád az ostrom után.
És akkor lendül a lábad.
Ekkor láttam meg a szemem sarkából, hogy a kapus biz pont balra mozdult el. Mi legyen? Maradjak az eredeti tervnél, és bízzak abban, hogy olyan erősen lövöm meg, hogy nem tudja elérni? De mi van, ha nem úgy találom el a labdát, nem tudom annyira felemelni, és pont belerúgom? Akkor a másik oldal.
És akkor látod, hogy bemegy.
Végül egy Giggsbe oltott Totti és Zidane szerelemgyerekének higgadtságával elgurítottam a lasztit középre, a kapus helyére. Kicsit azért kivert a víz, mert jobban a sarok felé akartam, de így is jó lett. Mivel pedig a mi kapusunk kettőt is megfogott, kicsi a rakás lett a vége.

Nagyon furcsa egyébként, hogy ebben a kis városban (kb. 5000 fő) mennyien fociznak. Főleg úgy, hogy én is egy ekkora városból jövök, és úgy kellett meccs előtt összeszedni az embereket, de olyan is volt, hogy úgy álltunk ki nyolcan ifiben, hogy ketten hamis igazolással játszottak. Mondjuk így is nyertünk mert faszák voltunk. Szóval ebben a kis városban nemhogy a nagycsapatnak még B-csapata is van, nemhogy minden korosztályos csapat jelen van, nemhogy minden korosztályos csapatnak vagy lánycsapata, de baszki minden korosztályos csapatnak van B-csapata. Úgy, hogy a GAA és a hurling után a foci amúgy senkit nem igen érdekel.

Lelkesek az itteniek, de azért nagy különbség van az otthoni focihoz képest. Azért még megyei szinten is a komolyabb csapatoknál azért normális edzés van, itt meg olyan esetlen minden. Általában van egy kis labdázás, azt játék. Múltkor az egyik edző (mert három van baszod) hozott egy tök egyszerű feladatot, három ember, az első felpassz a másodiknak, az vissza az elsőnek, az hosszan a harmadiknak, aki leteszi lövésre a másodiknak. Tök alap, serdülőben is már. Na itt lett akkora kavarodás belőle, mindenki szaladt szétfele mint a birkák, már a végén az edzők se tudták ki merre kéne menjen. Bele tellett vagy 15 percbe mire mindenki felfogta mit kéne csinálni. Ilyen, hogy helyezkedés, t-o-l-ó-d-á-s, felejtsd el. Egy csomószor éppen ezért hülyének néznek, hogy miért megyek oda, miért csinálom azt, pedig az lenne a jó. Vagy éppen félistenként néznek rám, hogy mutatok valami újdonságot.
Volt egy beadásos gyakorlat, egy kint a szélen, ketten érkeznek a kapu elé. Senki se úgy ment a kapu elé, ahogy kéne, mindenki egyenesen beszaladt, oszt cső. Pedig ilyenkor alap, hogy a hosszúról érkező megy a rövidre, a rövidről meg a hosszúra. Ezt már a Pinyő is tudja. Mondom a páromnak csináljunk meg egy ilyen figurát. Na az edző az majdnem szájbaélvezte magát amikor meglátta. Hát nem hittem, hogy én még valakit tanítani fogok focizni.
Szeretek amúgy velük focizni, és rohadtul hiányozna a foci ha nem tudnék játszani. De hogy is ne szeretnék járni, amikor ilyen a panoráma az edzőpályánkon:



De sajnos már nem sokáig élvezhetjük, mert át kell költöznünk ebbe a komplexumba, ami lassan elkészül:




Ismétlem, egy 5 ezer fős településről beszélünk.


Egyébként az idei szezonom is úgy kezdődött, ahogy az előző, megsérültem nyilván. Az alapozás végefelé, egy tök ártalmatlan mozdulatkor meghúztam a combhajlítómat. Puff, két hónap ugrott, egy felkészülési meccsen sem játszottam. Épp, hogy visszajövök, lebetegszem, puff még két hét. Visszajövök, elkezd fájni a térdem, ami mára olyan szinten szar, hogy reggelente a lépcsőn alig tudok felmenni. Valami porckopásos történet lehet, hiába öregszem. Meg gondolom az sem segít rajta hogy a melóban 8-9 órát ácsorgok nonstop. Szedek rá valami tablettákat, azóta kicsit jobb, de néha arra ébredek éjszakánként, hogy majd be szarok, úgy fáj.
Egyébként is lassan eljutok abba a korba, amikor már nem tudom megcsinálni azt, amit fejben szeretnék, és ami még 18 évesen ment. Szomorú azért ez. Mint ahogy az is, hogy egy keményebb edzés, vagy hét után alig tudok reggel lábra állni. Azért megérzi az ember, ha benne van a lábában 20 év foci. De amíg járni tudok ,addig focizni is fogok, az hót ziher.

A végére pár kép topánkának Albufalváról, gondolom az ő korában a goggle használata már nehézségekbe ütközik :P


Ez volt a kilátás a szobából:



Ez a szálloda melletti strand:



Ez meg sziklák és víz megnyugtató kompozíciója 2 méterre a szálloda kertjétől: