Nápoly - Miskolc

Igaziból nem akartam posztlani erről, de a fenti, ajánlott zene annyira precízen írta le a repülési hányattatásimat, hogy arról nincs mit írnom.

Nem való már nekem a turizmus. Az ember drágáért elmegy valahova, ahol az otthoni komfortnak nyoma sincs, a bennszülöttek bennszülöttül viselkednek, és olyan nyelven beszélnek, amely tele van idegen szavakkal. A gyerekek is. A nyitvalennivalók zárva, a koszt esetleges, a kosz viszont mindent ellep. Összképként Nápolyról azt kell mondjam, Nápolyt látni és hányni. Rendes ember nem Nápolyba megy, hanem közértbe, ahol alkoholos italokat lehet vásárolni.

Én azonban nem vagyok rendes ember, s a nejem azt mondta, tele az idegrendszere a hideggel, az országgal és általában véve mindennel, kapcsolódjunk már ki végre. Ekkor nekiálltam kotorászni a fejemben megfelelő úticél után. Olyan kellett, ahol melegebb van, mint itthon. Olyan kellett, ami külföldön van. És olyan kellett, ahova hajlandó vagyok elmenni, és ezek közül olyan, amelyik elérhető repülővel annyi idő alatt, hogy ne basszon szét az ideg a repüléssel való millió frusztráció következtében (lásd a videót fentebb). Így lett Nápoly.

Lezuttyantunk a gép elé és foglaltunk repjegyet meg szállást. A foglalást követő 20. percben bejött az asszony, elrugdalt a gép elől, beütött egy URL-t és megmutatta, hogy épp ezen a négy napon megy Nápolyba egy szervezett csoport, akik tokkal-vonóval annyit fizetnek összesen, mint amennyit mi csak a repülőjegyért. Miután kiröhögtük egymást, megpaskolta a hátamat és elvonult csodákat főzni.

A repülőút gyorsan telt, mert jószerivel az egészet átaludtam. Kivéve, mikor a pincérnő a hangszóróban promótálta a senkit nem érdeklő parfümjeit és hitelkártyáit. Meg amikor a pilóta elharsogta, hogy pünkt Split felett járunk, milyen magasan és gyorsan, meg hogy odakint épp minusz 67 fok van. Isten látja lelkem, mindezen információk nélkül is teljes embernek éreztem volna magam, a 20 percenként való felébresztéstől viszont kissé összetört lettem.

Nápolyban aztán leráztuk a taxisokat, akik a jól hangzó 25-40 eurós árakért vittek volna be a városba és felültünk a buszra háromért. Az is a szálloda kapujánál tett le, és a sofőr nem akart közben Ipad-ot, mobiltelefont és rontásűző varázsszereket eladni. A szálloda éppen a kikötői erőd mellett volt. Csengettünk, berregett a zár, bementünk és mielőtt egy szót is szólhattunk volna, kezünkbe nyomták a kulcsainkat. Fellifteztünk, kipakoltunk, lementünk. A lift úgy állt az emeletünkön, ahogy hagytuk. Szuper, láttuk át a helyzetet, saját szállodánk van, egy lélek rajtunk és a személyzeten kívül itt nincsen. Osztottunk, szoroztunk. Olyan napi 500 euró körüli bukta voltunk a hotelnek. Az egyik nap fél tizenkettő körül mentünk le, a recepciós arca felderült és még ekkor is megpróbált megreggeliztetni bennünket. Annyi csillag összesen nem adható egy szállodának, amennyit ezek érdemelnének.

E három napban bóklásztunk, ettünk, áztunk és fáztunk. Közben, hogy mégse maradjak le az élet nagy történéseiről, megszerveztem, hogy annak a menetnek, amelyik Miskolcról Pestre jön, legyen útközben forró teája meg ennivalója. Amikor hozzákezdtem, akkor 300 elkeseredett emberről volt szó, akik a reménytelen sorsuk miatt indulnak panaszra. Mire a szervezés magam oldali részével végeztem, addigra már csak 100-at emlegettek. Másnap reggel, mire kiért Miskolcra a kajáskocsink, voltak jó 30-an. És mind MSZP-BORSOD feliratú jólláthatósági mellényben. A kollégám rémülten telefonált, hogy valami Nyakó nevű osztja az észt az indulásnál. Igazi, mélyről jövő nagyképűséggel igazította el a kocsinkat, hogy oké, itt a kaja, rendben, menjenek csak el Mezőkövesdre, ott adják át a helyi MSZP-s erőknek és menjenek isten hírivel. Mondtam a kollégámnak, kotorjanak el onnan sietve, és olyan 5-6 kilométerre a menet előtt verjenek tanyát, forrósítsák a téját, oszt amikor elhaladnak a népek, adjanak nekik. Ha meg újságírót látnak, meneküljenek. És így 5 kilométerenként álljanak le, s osszák az ételt-italt a menetelők kezébe, kivéve azoknak, akik feltűnően politikusformák.

Mivel a kaja le volt főzve, még keddre is engedélyeztem az eképp való vonulást, és ezzel be is fejeztük. Az indíttatásom az volt, hogy esztelen felelőtlenség nyomorú embereket -15 fokban, hóesésben nekizavarni egy 200 kilométeres gyaloglásnak. És mint a végeredmény is mutatta, igazam volt: a szervezőkkel ellentétben a nyomorú embereknek volt annyi esze, hogy be ne álljanak ebbe a menetbe; maradtak a médiára éhes nyilatkozni vágyók. Hát így jártam: a segítség néha a nem megfelelő embert találja telibe.

Nápolyban egyébként semmi látnivaló nincsen. Ezt viszonylag méltányos összeg ellenében, hat órányi városnéző buszozás keretében tekintettük meg. Lehullott vakolatú bérkaszárnyákat Pesten is láthatok, templomba, múzeumba nem járok, a színházat magyarul szeretem élvezni, az operában meg sose hiszem el, hogy a 120 kilós figura tényleg éhen veszni akaró művész lenne. Aztán uccsó nap, indulás haza. A gép egy órás késéssel indult, de azért csak hazahozott.

Ajánlott irodalom: Alighieri: A gigászok kútja (XXXI-XXXII. ének)