Írni csak a győztesnek szabad? - Eureka Zágráb

Néha az ember minden figyelmeztető jel ellenére úgy érzi, hogy végig kell vinnie a fejébe vett dolgot, legyen szó akár egy blöffről, akár egy selejtezőről, így hiába lesz az utolsó normális szatelliten két csomag mellett nem kis balszerencsével harmadik, csak elindul a másnapi, tényleg legutolsó rebuyos, szuperturbó tornán is. Hogy egy, a magyar klubokban minden bizonnyal a legtöbbször használt mondattal éljek, 'Éreztem, hogy jönni fog...'

Mondjuk, amikor szerda este fél kilenckor, egy hét órás vonatút után Zágráb belvárosában bolyongtam már vagy fél órája, szabad wifit keresve (mert a szállásom címét nyilván elfelejtettem felírni), akkor egy pillanat erejéig felmerült bennem a kérdés, hogy tényleg jó ötlet volt-e nem kevés időt és hasonló mennyiségű eurót ölni ebbe a versenybe. Arról nem is beszélve, hogy csak a becsekkolásnál szembesültem azzal, hogy az általam két éjszakára kalkulált ár igazából csak egy estére vonatkozik (éjjeli szállásfoglalásoknál könnyen hibázik az ember...) Igaz, ezt kicsit később már inkább pozitívumként fogtam fel, mert így sikerült egy helyileg sokkal kedvezőbb hotelben eltölteni a versenynapok közötti éjszakákat. Amikből szerencsére egynél többre volt szükség, bár én a biztonság (és a pénztárcám) kedvéért, fő az optimizmus felkiáltással mindig csak egy-egy nappal hosszabbítottam meg a foglalásomat.

A hivatalosan szerdán induló verseny csütörtök kettőkor számomra is elkezdődött, az ekkor startoló 1/B nap meglepő módon kevesebb érdeklődőt vonzott mint az A jelű társa. Azért a 173 induló így is egy egész szép, 170.000 eurós nyereményalapot hozott össze, élő tornák esetén nem meglepő, eléggé fejnehéz díjazással. A beregisztrálásnál megkaptam az ültetőkártyám és a vacsorakuponom (amit napközben valahol elhagytam, de a kedves pokerstarsos hölgy gyors körülnézés után, titokban odacsúsztatott egy másikat, amin a magyar viszonyok között szocializálódott szellemem nem kicsit lepődött meg...), hogy egy negyedóra várakozás után elfoglalhassam a helyem az asztalnál. Elég biztatónak tűnt az ültetésem, ismerős arcot nem fedeztem fel az asztaltársaim között, így az első vakszintet az ellenfelek feltérképezésével töltöttem...

...volna, ha sikerülne legalább egyszer tartanom magam a terveimhez. Igaz az elgondolásom felborulásában nem kis szerepet játszott a jobbomon helyet foglaló görög pókerbarát, aki pont ezt a versenyt szemelte ki tizenharmadik(negyedik,ötödik) havi fizetésének a megfialtatására. Már akkor tudtam, hogy lehetőleg minél több partit kell vele játszanom, amikor egy elárult prémium pár ellen tudott flopot nézni a méltán népszerűtlen bubi-négyessel (természetesen drillt floppolt, amit az amúgy száraz asztal mellett valahogy nem tudott elhinni neki a versenyt még az első vakszinten befejező ellenfele). Szerencsére ezt az elképzelésemet az osztó is támogatta, sorban kaptam az ilyen mély stackek esetén kis veszélyt, de annál nagyobb potenciált rejtő suited connectorokat, ráadásul a többi játékos sem gondolta azt, hogy bele kéne szólnia a magyar-görög párharcba. Ez egészen addig így volt, amíg nagyjából 40 perc késéssel meg nem érkezett egy középkorú horvát üzletember benyomását keltő versenyző, aki a róla kialakult képet azzal próbálta erősíteni, hogy a kötelezően kitöltendő lapot, ami a tornán készült fényképek és más felvételek felhasználását engedélyezi a pokerstars számára, flegmán arrébb dobta, miközben valami olyasmit magyarázhatott horvátul, hogy 'Hagyjatok már békén ezzel, ne raboljátok az időmet!' Arról nem is beszélve, hogy beszállt harmadiknak a 'Ki tud több flopot megnézni emelt/3betelt kasszákban?' versenybe. Ezek után nem meglepő, ha nem szántam túl sok időt a játéka feltérképezésére, inkább csak fejben belehelyeztem a 'Középkorú-üzletember', sok limppel és kevés dobással teletűzdelt pókeres kategóriájába. Pedig ha sejtettem volna, hogy a headsupig bezárólag elég sokat játszunk majd együtt, akkor nagyobb figyelmet szentelek a megfigyelésének...
Időközben sikerült főleg görög barátunk kárára egészen harmincezerig gyarapítanom a húszezres kezdő stackemet, amikor sor került az első komolyabb partimra. Több limp (a későbbi bajnokkal kezdve, persze) után a jobboldali szomszédom emelésre szánta el magát, amit nem hagyhattam szó nélkül egyrészt a szituáció, másrészt a bubi párom miatt (arról nem is beszélve, hogy nagyvakként ez volt az egyetlen esélyem, hogy pozícióban játsszak a későbbiekben). Meglepő módon azonban a szokásos megadás vagy a kicsit szokatlan dobás helyett a legfurcsább lépéssel állt elő, és visszaemelt rám. Mivel azonban már az előtte lévő leosztásokban éreztem, hogy kicsit elege van belőlem és könnyen lehet, hogy most szánta el magát a visszavágásra, így a dobás gondolata fel sem merült bennem. Ráadásul arra is megvolt az oddsom, hogy setre vadásszak, de az igazat megvallva nem éreztem szükségét annak, hogy fejlődjön a lapom. A light handjeit viszont nem akartam eldobatni vele (mint ahogy én sem szívesen 5bet/foldoltam volna), így csak megadtam a hívását. A 753, szivárvány flopon és az A turnön is hasonlóan tettem, bár az utóbbit azért valamivel hosszabb gondolkodás előzte meg. A riveren egy nyolcas érkezett, ami nem egészíthetett ki semmilyen színhúzót, görög ellenfelem pedig, ahogy arra számítani lehetett, tett egy utolsó, elkeseredett kísérletet a kassza megszerzésére, és allint jelentett a potnál alig nagyobb stackjével (Nagyjából 10.000-ről és 12.000-ről van szó). Eddig minden úgy alakult, ahogy számítottam rá, minden körülmény adott volt ahhoz, hogy blöfföt fogjak. A lapom megfelelő, az ellenfelem szintén, az asztalról nem is beszélve, ráadásul hellén barátunkról két, teljesen ellentétes jelentésű tellt lehetett leolvasni, jól elkülöníthetően, előbb az egyiket utána a másikat (Ugye azt mondanom sem kell, hogy melyik volt hamarabb?). Ennek ellenére sikerült rábeszélnem magam-ködös indokokat hozva fel mellette érvként-a dobásra, pedig az igazság csak annyi, hogy egyszerűen nem akartam egy hibás döntés miatt lefelezni a még így is bőven átlag feletti stackem egy 1100 eurós versenyen. Így hosszú gondolkodás után dobtam, lehetőséget biztosítva ellenfelemnek arra, hogy végre kifújja az utolsó emelése óta benntartott levegőt és büszkén kivághassa a különböző színű király-kilencesét...

Szerencsére ebben a leosztásban inkább az a pénz volt sok, amit nem nyertem meg, szemben azzal, amit ténylegesen elvesztettem, így sikerült fejben továbblépnem rajta, hogy másfél órával később ismét harmincezer feletti stackkel ültessenek át a következő asztalomhoz (A többi játékos nagy megelégedettségére, akik közül többen kifejezésre is juttatták a távozásom felett érzett örömüket. Létezik ennél nagyobb elismerés egy pókeres számára?) Ott úgy folytattam, ahogy abbahagytam, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem nagyon akadt játszópajtásom. Egy végletekig feszes társasághoz kerültem, ahol alig bírtam visszafogni magam attól, hogy minden kicsit is kedvezőnek tűnő szituációra rárepüljek. Szerencsére sikerült elnyomnom magamban a mindenkiben titokban lappangó Isildurt és csak minden második alkalommal 4beteltem lightan. (Vagyis legjobb esetben is, az ott töltött négy óra alatt kétszer, mert nem hiszem, hogy négynél többször visszatámadtak volna az emelésemre...) Ráadásul sikerült ászokat kapnom (aznap már harmadszor, ez sem valami megszokott 6 óra játék után...) egy tökéletes squeeze szituációban, ahol az egyik, lazábbnak számító ellenfelem volt olyan kedves, hogy önként és dalolva megváljon a zsetonjai jelentős részétől, ezzel is komolyan gyarapítva az előttem sorakozó tornyok számát. Mielőtt azonban folytathattam volna az ámokfutásom, az egyik angol teremfőnök lépett oda, és a britekre jellemző udvariassággal megkért, hogy amennyiben nem jelent komolyabb nehézséget, segítsek az asztalok közötti balanszírozásban és üljek át újra. Nem túl boldogan, de elbúcsúztam kivárós barátaimtól bízva benne, hogy a következő asztalomnál sem lesz nehezebb dolgom. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna...