
A pókerjátékosokat, stílusuk szerint a szakirodalmak (így a Pókersuli is) rendszerint a laza-feszes és a passzív-aggresszív dimenziók mentén szokták csoportokba sorolni. A laza játékosok több lappal mennek játékba, és általában a flop után is lazák, tehát végigmennek gyenge kickerrel, közepes párral, húzólapokkal akkor is ha nincs meg az odds. Ha kételyeik vannak lapjuk erősségét illetően, akkor hajlamosabbak a továbbjátszás, mint a bedobás mellett dönteni. A feszesek jellemzően jó lapokkal indulnak, a flop után pedig csak akkor maradnak játékban, ha úgy érzik ők a favoritok, vagy pedig meg van az oddsuk arra, hogy később azzá váljanak. A passzív játékosok ritkán nyitnak, még ritkábban emelnek: a játékukat a hívás (call) jellemzi. A négy fő játékos-kategória tehát ez alapján a feszes-aggresszív, laza-passzív, feszes-passzív és a laza-aggresszív. Ezekről nem is írok többet mert a suliban is szó van róla, és remélhetőleg mindenki ismeri.
Van azonban egy harmadik dimenzió is: a gyenge-erős (weak-strong). A gyenge játékosok általánosságban véve pesszimisták, ijedősek, és nincs túl sok önbizalmuk. A legtöbbször abból indulnak ki, hogy a másiknak erősebb lapja van mint nekik, és ha az bármi olyat tesz (nyit vagy emel) ami ezt alátámasztja, akkor ezt kész tényként kezelik és ennek megfelelően alakítják a játékukat; azaz bedobják, vagy csak akkor mennek tovább, ha megvan a pot odds. A gyenge játékos valószínűleg elolvasta Lee Jones könyvét (Winning Low Limit Hold’em), és komolyan veszi azt a rémísztgetést, ami ebben a könyvben szinte minden fejezetben nagybetűkkel szerepel: “keress egy okot a lap bedobására”. A gyenge játékosokat könnyű kiblöffölni, mert – kis túlzással – minden sötét sarokban szörnyet látnak; minden emelés az ellenféltől erős lapot jelent (ha az ötször emelt sorban egymás után, akkor természetesen ötször volt nála erős lap); minden felbukkanó overcard azt jelenti, hogy a párjuk majdnem biztosan le van verve; minden harmadik egyszínűvel a képzeletükben valakinek flösse lesz. Minden ilyen esetben átmennek check-call, vagy check-fold üzemmódba.
Mi a
különbség a gyenge, a passzív, és az erős játékstílus között? Nézzük meg egy FL
példán keresztül:
Hand: QsQh. Középső pozícióból valaki limpel, a játékosunk
emel, csak a limpelő adja meg.
Flop: Ks9s5c. A limpelő nyit.
Ezen a
ponton:
A passzív játékosnak nem nagyon van fogalma arról, hogy mit csináljon. A lapját túl erősnek érzi ahhoz, hogy eldobja, de vonakodik emelni, mert a flopban van egy overcard, meg hát emelést ő amúgy sem szokott csinálni. Azt teszi hát amit mindig is tenni szokott: call, a turn-nél is check/call, és a rivernél is check/call. Az eredmény, hogy ha a másiknál tényleg ott van a király, és ezért aggresszív, akkor kifizeti őt. Ha a másiknál nincs király, akkor az valószínűleg nem fog végig nyitni, de hiába checkel amaz, a passzív akkor sem veszi át a kezdeményezést. Ő is csak checkel, így nem nyer semmit. Ez tehát a lehető legrosszabb játékstílus: a vesztő lapjaival kifizeti a másikat, a nyerő lapjaival viszont a passzivitása miatt alig nyer valamit.
A gyenge játékos azt gondolja: “van egy overcard az asztalon. Az előttem levő játékos nyitott, annak ellenére hogy preflop én emeltem, tehát nyilván erősnek kell lennie. Király párja van, két párja, vagy set-je. Akkor járok a legjobban, ha most, még időben bedobom a dáma páromat, mert ez végig nyitni fog, nagyon drága lesz tehát a riverig elmennem. Eszem ágában sincs kifizetni az enyémnél jobb lapját! Minden olyan tét, amit nem vesztek el, olyan, mintha megnyertem volna. Találtam egy jó okot a bedobásra, tehát: fold.”
Hogy gondolkozik egy erős játékos? “Csak egyetlen ellenfelem van, nem valószínű hogy pont egy király van nála, bár természetesen nem is zárható ki. A fickó csak limpelt preflop, tehát nem hinném, hogy AA, KK, AK, vagy KQ lenne nála. Lehet, hogy van királya, de akkor is csak gyenge kickerrel. Ha K9 vagy 99 van nála, nem nyitott volna, hanem check-raise-el, hiszen a preflop emelésem után számíthat arra, hogy én nyissak, tehát ez sem valószínű. Az is lehetséges, hogy közepes pár (TT, T9s, 98s) vagy hasonló van nála, és csak azért nyitott, hogy megnézze, milyen erős; hátha csak AJ-vel emeltem. Vagy semi-blöfföl flush draw-val. Ráadásul ez a játékos eddig is nagyon aggresszíven játszott, az emelései nem jelentenek túl sokat. Bedobni most gyengeség lenne. Ha csak tartom, semmit nem tudok meg a lapja erősségéről, és akkor ki is kell fizetnem a riverig, mert megérzi hogy gyenge vagyok. A helyes lépés tehát az, hogy emelek. Ha csak közepes párja van, valószínűleg be fogja dobni, de ha nem, az még jobb. Ha egy gyenge K van nála, lehet, hogy azt is, bár az azért nem valószínű. Ha visszaemel, akkor én fogom bedobni, mert akkor biztos, hogy nagyon erősnek gondolja magát (mégiscsak 99 vagy K9), és akkor nem került sokba az egész. Ha csak megadja, akkor a turn-nél várhatóan checkelni fog, én pedig eldönthetem, hogy ingyen nézek rivert, vagy ingyen akarok showdownt, így olcsón eljutok a showdown-ig, és talán bejön valamelyik backdoor draw-m is. Ha pedig flöss húzással semi-blöffölt, akkor csak fizessen érte, mint a katonatiszt!”
Látható tehát, hogy az erős játékos igyekszik minden lényeges körülményt figyelembe véve objektíven, nem az érzelmei-félelmei alapján megítélni a helyzetet, és ennek megfelelően eldönteni a következő lépést – ami általában valamilyen aggresszív lépés, mert így át tudja venni az irányítást, és egyúttal információt is szerez. Az ellenfeleit akarja döntés elé állítani, lehetővé tenni nekik, hogy hibát kövessenek el. Nem ő reagál a többiekre, hanem úgy alakítja a játékot, hogy azoknak kelljen reagálnia az ő akcióira. Figyelembe veszi amit az ellenfeléről tud, és ha az egy laza-aggresszív játékos, akkor kevésbé veszi komolyan az emelgetéseit. Ha viszont az egy feszes-aggresszív, akkor adott helyzetben bedobja a lapjait. A gyenge játékosban viszont rögtön felidéződnek a korábbi bad beat-ek, és az első gondolata a menekülési útvonal keresése.
A különbség NL-ben még hatványozottabban jelentkezik. Ha az első játékosnak volt QQ-ja, a másodiknak pedig JJ-je (ekkor persze nyilván preflop emelgetések voltak), akkor egy ilyen flopon a második játékos kellő aggresszióval, és a pozícióját kihasználva, bedobathatja a QQ-t is.
Az aggresszivitás önmagában még nem jelent jó játékot. Emelgetni mindenki tud, a mániákusok meg a laza-aggresszívek is folyton azt csinálják. A különbség, hogy az erős játékosok nem félnek (sem a bad beat-től, sem attól, hogy esetleg pénzt vesztenek), hanem objektíven szemlélik a helyzetet. Ha bedobják, nem azért teszik, mert pl. rettegnek attól, hogy sok pénzt vesztenek egy erős lappal szemben, hanem mert a szituáció (az asztalon levő lapok, az ellenfél eddigi játéka stb.) alapos mérlegelése után úgy gondolják, hogy ez a legjobb megoldás. Ugyanez vonatkozik az emelésre, hívásra is.
Az online termekben viszonylag sok gyenge-feszes játékos akad. Ezek sokszor bónuszvadászok, akik nem merik kockáztatni a lassan összegründolt bakrolljukat azzal, hogy kockázatos helyzetekbe sok pénzt toljanak be. Vannak, akik épp most merészkedtek magasabb tétekre, és féltik a kis pénzecskéjüket. Mások kezdők, akik nem biztosak a dolgukban. Megint mások agyába kitörölhetetlenül beégtek az elszenvedett bad beat-ek, és minden szituációban az jut az eszükbe, amikor egyszer brutálisan leverték őket hasonló helyzetben. Vannak, akik a pókerasztalnál is az anyagi értékük szerint nézik a zsetonokat, és olyanokat gondolnak, hogy “úristen, most tegyek be erre 30 dollárt, csak hogy ne jöjjön velem a flush draw-jával? Ebből a pénzből vehetnék egy új DVD-t! Rászánok inkább csak 10-et, és imádkozom, hogy bedobja, vagy ne jöjjön be neki a draw. Ha bejön neki, akkor csak 10-et vesztek, és nem 30-at, ez olyan, mintha nyertem volna 20-at.” Megint mások hisznek a csaláselméletekben, és abból indulnak ki, hogy “nemrég cashoutoltam, ezért úgyis lever valami a rivernél”, “nem nyerhetek, mert ez a véletlenszám-generátor tuti, hogy meg van buherálva”. Az átgondoltan aggresszív játék ezek ellen nagyon hatásos, mert a blöffök sokszor bejönnek ellenük, és bedobják. Ez különösen a shorthanded és NL játékokra igaz. Mivel annyira féltik a zsetonjaikat, nem lehet annyit nyerni tőlük, mint a laza játékosoktól, de ki lehet használni a gyengeségüket és pluszban lehet lenni velük szemben.
Lehet-e valaki egyszerre feszes, aggresszív, és mégis gyenge? Lehet, bár ez nem jellemző. A korábban leírt példa akár egy ilyen játékostól is származhat. Ha az előtte levő nem emelt volna, lehet, hogy emberünk a riverig végig aggresszíven nyomult volna a QQ-val. Az, hogy valaki feszes és aggresszív, még nem jelenti automatikusan azt is, hogy jó és nyerő játékos (habár valószínűsíti.) A feszes-aggresszív, és mégsem jó játékosok tipikus hibája azonban nem a gyengeség, hanem az, hogy az erős lapjaikat túljátsszák. Valahogy úgy vannak vele, hogy ha már olyan sokáig kellett várniuk erre a KsKd-re, akkor nehogy már bedobják, még ha a flop AcQc3c is és ketten is emelgetnek, mint az őrült. Ez nem gyenge játék, nem is erős, hanem szimplán rossz. (A jó-rossz játék talán a negyedik dimenzió…)
A gyenge-feszes játék az egyik legnagyobb csapda, ami a jobb, szakirodalmakat olvasó, intelligensebb játékosokat fenyegeti. Mivel a pókerben a leggyakoribb hiba a túl laza indulás és lejátszás, ezek a szakirodalmak általában a feszesség, a bedobás fontosságát hangsúlyozzák. Alacsony limiten, még inkább mikrolimiten az ilyen játékkal is lehet nyerni (vagy legalább a bónuszokat kiszedni), mert ott az ellenfelek annyira rosszul játszanak, hogy még ez a stílus is jobb az övékénél. Nagyobb téteken, jobb játékosok ellen azonban a gyenge-feszes játékosoknak nem sok babér terem.
Tannhauser