Közeleg a WSOP amin részt veszek

Idei első, és minden valószínűség szerint utolsó bejegyzésem rendhagyó szemléletben írom meg. Bár ilyenkor minden valamire való pókerjátékos összegzi az elmúlt évet a számok tükrében, én ezt mellőzvén ezúttal inkább egy speciális aspektusból közelíteném meg magát a pókert. Minden bizonnyal érdekesebb lesz, mintha bad/good beateket mesélnék, megnézném, mennyivel vagyok EV alatt/fölött/mellett, és hogy mik a terveim a következő esztendőre vonatkozóan.

Köszönetet mondok a pókernek

Elsőre talán ritka hülyén hangzik, ha az ember kifejezi háláját egy játéknak, de ha mélyebben belegondolunk, egyáltalán nem ritka, hogy az emberek furcsa dolgokkal beszélgetnek. Például leteremtik a televízió képernyőjén megjelenő politikust, műsorvezetőt, tanácsokat adnak labdarúgóknak, edzőknek, akár taktikai, akár szexuális téren, hogy kivel, hogyan, milyen pózban, mit és mennyi ideig kellene csinálni. Az emberek beszélgetnek a háziállataikkal, kedves szavakkal illetik embertársaikat, miután letették a telefont, sőt, autójukat is megpróbálják bizonyos helyzetekben tovahaladásra bírni verbális és nonverbális jelekkel. És akkor még a vallásokba nem is mentem bele.

Most, hogy ilyen röviden megindokoltam, hogy egyáltalán nem vagyok őrült, amiért egy játékot fogok isteníteni, rátérnék a lényegre.

Imádom a pókert.

Talán ez nem újdonság azok számára, akik olvassák a blogomat. S hogy miért? Nos, nem igazán éltem át olyan eufórikus örömöt még azóta sem, mióta megnyertem az első Magyar Kupát a bwinen kőkemény 100 dollárért - de akkor az egy vagyon volt számomra. Felsorolhatnék még pár verenyt, a mai napig előttem vannak leosztások a Dream Series eventekről, vagy egy freerollról, amin úgy nyertem több mint 1000 dollárt, hogy a végét egy El Clásico nézése közben fejeztem be.

De nem ez az elsődleges oka, amiért igazán szeretem a pókert. Hanem azért, mert megtanított az életre. Megtanított arra, hogy bármennyire szar az élet, lehet mégszarabb. Bármennyire is legyőzhetetlennek érezheted magad, mindig jöhet egy ász a riveren. Vagy egy runner-runner flush. Vagy egy runner-runner sor. Kétszer egymás után.

Szóval az, hogy valaminek nagyon kicsi, elenyésző esélye van, nem azt jelenti, hogy nem fog megtörténni. Hanem éppen hogy azt, hogy valószínűleg valamikor, valakivel MEG FOG TÖRTÉNNI. És miért ne éppen velem? Ki vagyok én, hogy velem ne történhetne meg?

Nem azt értem ez alatt, hogy mostantól mindenki paranoiával élje le az életét, de nem kell megrökönyödni azon, ha épp te kapod az 1%-ot, vagy épp a 0,1%-ot. Része az életnek. És erre szerintem semmi más nem képes úgy megtanítani, mint a póker.

Legyen tantárgy a póker!

Ha nagyon elvakult lennék, akkor már az általános iskolásoknak tantárgyként tanítanám a pókert, mert mindamellett, hogy megtanít arra, hogy a variancia elképesztően kegyes és hihetetlenül undok is tud lenni, megtanít arra, hogy bánj a pénzzel. Ezt sajnos úgy látom, a legtöbb embernek nem sikerült elsajátítania.

Hitetlenkedve olvasom a különféle posztok alatt a kommenteket, amikor a minimálbér, a lakástámogatások megvonásáról szóló cikkek és hasonlók alatt kitör a szájkarate. Kedvencem az, amikor Marika néni megmondja, hogy kinek hány gyereket kell szülnie, mikor, hány évesen kell nagymamának lennie, és aki nem szül, az nem nő, nem magyar, hovatovább nem is ember. És aki nem használja férfiasságát arra, hogy legalább 2 gyereket belenemzzen egy panel félszobájába, az minimum impotens, leginkább hülye és önző, szintúgy nem magyar, s legjobb volna szibériai kényszermunkára ítélni, példát statuálva ezzel az ifjúságnak.

Merthogy szülni kell. Mindegy milyen áron, mindegy, hogy annak a gyereknek van-e jövőképe, mindegy, hogy nem csak a szülő életszínvonalát, de még a gyermekei gyermekeiét is teljességgel ellehetetleníti, szülni kell. Kész, ez olyan dolog, mint hogy levegőt kell venni.

Miután megszültük a gyereket, utána kell elgondolkodni, hogy miből is fogjuk eltartani. A legjobb megoldás erre, ha segélyért folyamodunk az önkormányzathoz, családi pótlékból, majd a törvényszerűen bekövetkező válás után a gyerektartásból próbáljuk meg fenntartani a pulyát, majd amikor ez mérsékelt sikereket arat, akkor lehet menni lejmolni a gyermek nagyszüleihez, szidni a kormányt, matricát a mellre ragasztva óbégatni, hogy a kormány mekkora egy szemét. Egy pillanatig sem érdemes elgondolkodni azon, hogy mi a felelőssége az egyénnek abban, hogy segélyeken, gyakorlatilag kéregetéssel kell fenntartani a gyermeket, uram bocsá' gyermekeket egy 50 négyzetméteres penészedő panelben, vagy egy vidéki, omladozó parasztházban.

Visszakanyarodva, ha az általános iskolában tanítanák a pókert, elkerülhető volna, hogy 20, 30, vagy még idősebb emberek a szüleiken, az önkormányzaton, a kormányon vagy épp az aktuális miniszterelnökön szeretnék számon kérni az elbaltázott életüket.

Én meglehetősen mélyről jöttem, bár nem egy földes szobában születtem, és aránylag ritkán szokott fahusánggal verni anyám vagy apám, ettől függetlenül megvívtam az élet harcait. Egy jéghideg konyhában tanultam az egyetemre, miközben egy vagy két MTT-n is helyt kellett állnom ahhoz, hogy be tudjam fizetni az egyetemi tandíjamat és a távolsági bérletemet is meg tudjam vásárolni. Vagy akár egy TV dobozban (!) a padláson. Igen, benne abban a 120x120 centis dobozban, mert ott volt nyugalom.

Magam vásároltam a saját magam által megkeresett pénzen a ruháimat 16 éves koromtól, magam vásároltam minden olyasmit, ami nem az alapvető életfunkcióimhoz nélkülözhetetlen, és bevallom őszintén nem vált hátrányomra. Megtanultam értékelni a pénzt, megtanultam kezelni a pénzt, amit mi mással mint pókerezéssel teremtettem elő leginkább. Persze 18 éves korom alatt nem.

Mielőtt megvádolna bárki, hogy kormánypárti vagy bármilyen párti vagyok, a helyzet az, hogy egyáltalán nem vagyok semmilyen párti, próbálok racionális maradni, de azt látom, hogy teljesen mindegy, hogy ki van épp hatalmon, a tömeg azon része, amelyik nem tanulta meg a pénzt kezelni, azzal gazdálkodni, hova tovább fejlődni, az teljesen mindegy, hogy ki van hatalmon, fröcskölődik.

Tudom a megoldást

Fejlődni kell. Én úgy látom, hogy nagyon kevés az, amikor a tisztes munkával valaki nyugtázza a napot, leporolja kezét, hazazötykölődik, s mint aki jól végezte dolgát műszaktól függően elfogyasztja az aktuális napszaknak megfelelő élelemet, majd bevetődik a TV/laptop/iPad/ifotel elé vagy épp a vele gazdasági közösséget alkotó ellenkező nemű (vagy vele azonos nemű) társa ivarszerve irányába... Ez kevés!

Folyamatosan keresem az új lehetőségeket az úgynevezett kikapcsolódás kárára, és folyamatosan fejlesztem tudásomat, tágítom látókörömet, hogy kikerüljek abból a mókuskerékből, hogy 9-5/homeoffice, kitudja kinek ugrálni kénye kedve szerint. Miért volna szórakoztatóbb megnézni 33. alkalommal egy Bud Spancer / Steve Martin / Eddie Murphy vígjátékot, amiben már azt is tudod előre, hogy mikor lesz a reklámblokk, a helyett, hogy mondjuk egy laptop képernyőjén keresnéd a megoldást?

Én azt mondom, ha már roncsolom a szememet, legalább keressek vele pénzt!

Sokan azt mondják, kevés a fizetés, de ki mondta, hogy egy fizetésből kell megélned? Igen, a rohadék indiaiak lenyomják az árat a freelanceren, de még mindig nem olyan rossz a helyzet, mintha egy főnök úgy érzi, hogy abszolút a markában tart, és úgy tekergeti a tökeidet - akár vannak, akár nincsenek - ahogyan akarja.

Senki sem érezheti úgy, hogy a markában tart. Ez az igazi szabadság, és a tudás, ami a fejemben van, és mindennek az alapjait a póker teremtette meg az elmémben.

Mi a célom 2019-re?

Ó igen, nem felejtettem el, hogy a következő World Series of Pokeren részt kellene vennem ahhoz, hogy beváltsam magamnak az ígéretemet, hogy 30 éves korom előtt játssszak egy WSOP Eventen... De igazából ez most nem annyira foglalkoztat. Szeretnék fejlődni. Ez jobban motivál. És igen, kudarc lesz, ha nem jutok ki most a WSOP-ra, de azért remélem élek még pár évig, és végülis nem futni kell annál az asztalnál "csak" kártyázni, szóval erre akár még 31 évesen is képes lehetek. Persze azért sokáig nem szeretném halogatni a dolgot!