Újra itthon!

Élő hártya

Szivart nyomtak a műbőr kanapéba, vagy a pincében feltört a szennyvíz, a többiek változatlan nyugalmából jössz rá, hogy szaglóközpontod téves üzenetekkel bombáz, a szédülés járulékos tünet, a kimerültség jele, áldod óvatosságod, hogy hallgattál, mert a képzelődést szigorúan büntetik, pellengérre állítják az álmodót, ahol nyers erő és bosszúvágy diktál,

családi eseményre hivatkozva távozol, táncolók hajladoznak az udvaron lassú ritmusra, földszinti lakásból szállingóznak elő, kerülgeted az egymás tekintetébe merülő, kopott ruhás párokat, még a rettegés első halántékra mért ütése előtt, kint a járdán, a némán cigarettázó csoport mellett elhaladva hasadsz szét egyetlen reccsenéssel ártatlanságra és önkényre,

egy lány a Kertész utcában, arca arányos és félbehagyott, bájos és kamaszosan éles, vigasztal, ha okkal vagy ok nélkül szomorkodsz, ragyogva, testként járul eléd, mániája vagy, rögeszméje, logikusan merül fel, hogy megüsd, kitépd a szárnyát, őrült, kiáltja az ártatlanság, gyáva, ordítja az önkény, ha csak hozzáérsz a kabátjához, nincs visszaút, öklöd a combodhoz szorítod zsebedben, szív a vágy, hogy lásd a tekintetét, mikor a kulisszák leomlanak,

arról beszél, hogy kivel találkozott délután, milyen levél érkezett a hivataltól, mi lesz a tévében, milyen az a cipő a kirakatban, a kommentárjaid üresen konganak, mintha kriptában suttognál, befordultok a Király utcába, fojtó gőzként érzed a családias meghittséget, a bizalmat, a közösnek hitt burok melegét, nem sejti, mi vár rá, vérlázító gyengédség, naiv ártatlanság, tárgytalan rajongás,

mint forró mézbe, márt a jóságba, de a suttogás rikácsolásba csap, ezt kell megakadályozni, hamis hangon becézed, papírízű szavakkal, nem nézel a kirakatüvegre, nehogy meglásd a tekinteted, mert akkor vége, vége a felszínes, locsogó mismásolásnak, élő hártyává feszül arcod, beszakad a felszín, lent vérben és szurokban forognak a dolgok,

hirtelen hagyod ott a Körút sarkán, szó nélkül rohansz az Oktogon felé, néz utánad nyelve hegyén az utolsó, félbevágott mondattal, futsz végig az Andrássyn, eltűnik a halálos fáradtság, vagy épp abból merítesz erőt, a kimerültség pánikjából, ég a talpadon a bőr, és még mindig élsz,

bezárkózol, kitéped a falból a zsinórt, iszol egy kortyot, aztán még egyet, mint egy puha késbe, csúszol magadba vissza, zsibbadsz, lekapcsolod a lámpát, cipőben heversz a vetetlen ágyon, és nem emlékszel, mikor hunynak ki érzékeid.