Ez most már tényleg...

...egy normális poszt. Legalábbis annak indul, aztán majd meglátjuk mi lesz belőle.

Kurva régen nem írtam ide, igazából az oldalt se nagyon látogatom már, néha felnézek az OMC miatt, meg beleolvasok pár topikba, de már rohadtul nem érdekel a póker. Ebből asszem könnyen ki is található, hogy nem játszom. Már egy jó ideje. Mivel pedig nem vagyok egy függő típus, és zsidó karvaly módon mindig is csak a pénzért játszottam, nem is hiányzik. Pénz meg szerencsére van máshonnan. Kopp, kopp, kopp. Fordítok, cikkeket írok, és megvan még a rendes melóm is, plusz az efefté is üzemel még, úgy ahogy. Ott most nagy változások lesznek ősztől, indul egy gigahiperszuper oldal, ahová mi szállítjuk majd a focis híreket, ezért az eredetileg 70 fős stábból, ami most már inkább csak 25-30 kiválasztottak 8 embert akire számítanak majd mint főállású firkász. És hát közibük keveredtem én is. De ez szupertitkos, úgyhogy nem tőlem hallottátok.

A meló (már a rendes) egyébként igen fasza, főleg így nyáron, amikor nem történik semmi. Egy átlagos napom úgy néz ki mostanában, hogy beesek kilencre, bekapcsolom a gépet, csinálok valami privát melót esetleg fellépek a munkakerülő.blog.hu-ra, ezzel elvagyok úgy délig, aztán ebéd, süti, kávé, és irány haza kipihenni a fáradalmakat. Kb ez várható egész augusztusban, aztán szeptembertől indul megint a nagyüzemi szopás.

De igazából akkor is imádom ezt a melót, amikor tényleg meló van. Mert itt a melót is élvezni lehet. Június-júliusban csináltam három tábort, ami tulajdonképpen a nyaralásom volt. Az első kettő igazán fasza volt, általános és középiskolás srácoknak jutalomtábor, mert jól tanultak. Kétszer három nap a semmi közepén egy erdőben térerő és a főnök magassarkújának kopogása nélkül, hát isteni volt. Bár melózni voltam ott, tulajdonképpen semit nem csináltam. Az a titok, hogy olyan embereket kell magad mellé szervezni, akik önszántukból megcsinálnak mindent. Nekem két kőkommunista tanár úr volt ebben a segítségemre, akik imádtak szerepelni, és kézben tartottak mindent. Nem mellesleg pedig reggel héttől kezdve folyamatosan be voltak baszva az összesen hat nap alatt. Én az első két napban még próbáltam visszafogni magam, mondom mégiscsak munkahelyen vagyok, meg azért csak itt van 80 gyerek akikre ügyelni kéne, de aztán megadtam magam, s sodródtam az árral. A pálinkaárral. Csupán arra figyeltem, hogy mire számlákat kellett íratni addigra azért nagyjából képben legyek. Ettől eltekintve folyamatosan csak ittunk. A tanárok mindenféle foglalkozásokat tartottak a gyerekeknek, én meg addig a két mellém rendelt főiskolai hallgató csajjal söröztem egész álló nap és este és éjszaka. Nagyon durva volt az a két tábor, én csak azon imádkoztam, hogy a főnök meg ne jelenjen, vagy nehogy valami kompromittáló kép készüljön rólam. Egyik kb. velem egykorú kollégám járt így, ő vitte tavaly ezt a két tábort, és hát a főnök olyan képeket talált róla később, amiken a két kezében két sörösüveg volt, a két hóna alatt meg két szöszke középiskolás csaj.

Az egyik főiskolás gyakornokkal, aki azóta férjhez is ment, egyébként nagyon sokat beszélgettünk, és már a második nap után úgy éreztük mind a ketten, mintha száz éve ismernénk egymást. Aztán a negyedik napon megbeszéltük, hogy nem száz lesz az, hanem inkább ezer. Nagyon durva volt, sokszor azt éreztem, hogy saját magammal beszélgetek, tudtam mire mit fog reagálni vagy mondani, és ő is ilyesmiről számolt be. Néha úgy éreztem magam mintha Adam Sandler lennék és valami elbaszott romantikus filmben játszanék. Hihetetlen élmény volt, és az még a mai napig is amikor találkozunk, pedig nem történt közöttünk semmi, és nem is fog. Nem is szerettünk egymásba, vagy ilyesmi, ez teljesen más érzés. Nem hiszek a spirituális maszlagokban, meg ezoterikus marhaságokban, de mi ketten nem véletlenül találkoztunk, az biztos. Már egy csomó mindent tanultam tőle, olyan egyedi életfelfogása van, ami nagyon sok dologra felhívta a figyelmemet, és nagyon sok dolgot segített átértékelni és átértelmezni. Életem egyik legmeghatározóbb embere lett, az biztos. Hat nap alatt. Ja, és a legszebb, hogy aug. 1-től a velem szemközti asztalnál fog dolgozni...

Volt aztán egy harmadik tábor is, ami már nem volt ennyire mókás. Sőt. Hatalmas élmény volt ez is, csak éppen másképpen. Ez egy szellemi fogyatékos fiataloknak szóló tábor, és itt a szellemi fogyatékost szó szerint kell érteni. 30 voltak 4-5 ápolóval, plusz én tökegyedül, öt napig.
Az elején nem hittem, hogy olyan nagy hatással lesz rám, bár nagyon empatikus vagyok, de nem veszem szívemre a dolgokat. Na ez tartott is addig, amíg az első csoportjuk le nem szállt a buszról. Ekkor kezdett tudatosulni bennem ,hogy mibe is csöppentem, és mire mind a harmincan megjöttek, kicsit ideges kezdtem lenni. Főleg, hogy elcsíptem az ápolók alábbi beszélgetését:
- Te figyelj, hallottad, hogy reggel a Fülöp késsel kergetett minket az ebédlőben?
- Ja, a főnök említett valamit. - mindezt olyan hangsúllyal, mintha ez egy mindennapos edzés lenne, hogy Fülöp késsel kergeti a beutaltakat a kantinban. - De a főnök azt mondta hozzuk, ki, a pszichiáter úgysem veszi át, meg hátha megnyugszik itt a csendben.
- Ja, lehet.

Ezt hallva az idegességem fokozódott, és árgus szemekkel fürkésztem ki lehet az a Fülöp. De csak az utolsó napon jöttem rá, amikor már mindegy volt...
Ott ültem hát a padon egy fenyő alatt, ezek meg ott lézengtek, körbe a kurva nagy csend, az ápolók le se szartak, úgy éreztem mintha láthatatlan lennék. Aztán ez is megszűnt, mert ahogy a beutaltak kiszúrtak maguknak, sorban jöttek oda. Kérdezték a nevemet, meg egy csomó értelmetlen dolgot, pl. hogy Debrecenben hány kórház van. Én meg gondolkodtam, hogy most mi a faszt kéne csinálnom? Kérdőn néztem a mellettem ülő ápolóra, le se szarta a nyűgömet. Aztán megláttam ők hogyan kezelik ezt:
- Idefigyelj Mari, ha még egyszer idejössz bazmeg a hülyeségeiddel, úgy baszlak pofán, hogy betörik az orrod!
Mari el is ment onnan igen gyorsan. Azért ezt a stílust nem akartam átvenni, inkább csak zavartan mosolyogtam, meg próbáltam kedvesen válaszolni nekik. Mondjuk azóta se tudom Debrecenben hány kórház van.
Aztán szerencsére megjöttek a kézművesek, mivelhogy ez egy kézműves tábor volt. Kiderült, hogy a kézművesek közül három középiskolás csaj, a negyedik meg az osztályfőnökük. Ők délután négyig elmolyoltak a beutaltakkal, aztán mentek haza. Ekkor kezdődtek a bajok.

Immár teljesne tökegyedül maradtam a beutaltakkal, minden személyzet hazament, az ápolók mind eltűntek, én meg ott bolyongtam közöttük. Nem is tudom miért de eszembe jutott a Shuter Island, majd lassan biztos lettem benne, hogy én is az ő kisbuszukkal megyek majd innen el velük az intézetbe. Estre nyolcra meg már az is megfordult a fejemben, hogy az egész táborszervezést csak képzelem, igazából én velük jöttem ide. Ezt csak fokozza az, hogy minél többet vagy ezekkel a fogyikkal, annál normálisabbnak tűnnek. De nehéz eldönteni, hogy ez azért van, mert megszoktad őket, vagy azért, mert te is elkezdtél becsavarodni.
Az az első este minden esetre mély nyomokat hagyott bennem, biztos voltam benne, hogy nem bírom ki a hátralévő négy napot, inkább hazamegyek gyalog.
A következő napon aztán örömteli hír fogadott, a három kézműves lány ezt mondta szívesen kint aludnának a táborban. Hát én még kézműves lányoknak így nem örültem, így visszagondolva valószínűleg ők mentettek meg a szellemi leépüléstől. Így aztán délután négy után velük voltam, kimentünk a strandra, aztán meg ittunk hajnalig. És hát kézműves lányok voltak....

A hátralévő napok meglepően jól teltek, némelyik beutalttal egész jól el tudtam beszélgetni, sőt, némelyik értelmesebb volt, mint egy-egy kinti ember. És ez nem vicc. A legszomorúbb viszont az, hogy van köztük olyan, aki csak azért került be az intézetbe, mert rosszak a családi körülményei. Na annak milyen szar lehet a sok defektes között, mert tényleg voltak olyanok, akik aztán totál szelepek voltak. Az egyik srác focistamezben volt mindig és nonstop fel-alá mászkált. De komolyan, reggel héttől éjfélig, a 45 fokos tűző naptól a szakadó esőig. Beszélni nem hallottam csak egyszer, amikor kijött hozzá az édesapja, és együtt fociztak. Mást nem csinált, csak mászkált, néha meg olyan volt, mintha meccsen lett volna, gólörömöket csinált, a levegőbe öklözött, meg ünnepeltette magát a közönséggel. Szívszorító látvány volt. Igazából ilyenkor tudja értékelni az ember azt, amije van, és ilyenkor tűnik kurvára lényegtelennek, hogy milyen kocsid van, be van-e fizetve a villanyszámla, vagy mekkora a BB/100-ad. Az a mondás itt itt nyer értelmet, hogy mindegy a gyerekem milyen nemű lesz, csak egészséges legyen. Mert volt ott a táborban egy olyan srác, akinek az anyja értelmi fogyatékos, az apja normális, de mind a hat(!) gyerekük fogyatékos lett. De voltak ott hárman is testévre, mindegyik szelepes.

Nagyon, nagyon komoly élmény volt, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem, sőt, ha lehetne minden embert elküldenék egy ilyen öt napos tréningre, mert ez aztán az volt. Sokaknak megváltozna az életfelfogása.

Egy másik jó élményem egy nagy rendezvényhez kötődik, amit mi csináltunk Békés megye azon településén, ahol vár is áll. Segítek, nem sok ilyen van, összesen egy ha jól tévedek. Ez egy három napos banzáj volt, rengetek fellépővel, néptánc, népzene, bábjáték, előadások, darabok. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, mi már régóta ott motoszkált bennem, hogy mennyi, de mennyi tehetséges ember van ebben az országban, és mennyire, de mennyire nem tudunk róluk. Olyan néptáncosokat láttam, akik mellett Michael Flatley elmehet a picsába, olyan zenészeket, hogy tátott szájjal néztünk, és olyan színészeket, akik mögött az összes magyar sztárnak kikiáltott színész elbújhat.

És kurva nagy hülyeség, hogy ez nem érdekli az embereket, meg hogy a "népnek" mónikasó meg barátokközt kell. Fasság, az egyszeri melós is ugyanúgy leült reggel kilenckor vasárnap(!) megnézni a János Vitézt, és szarrá röhögte magát, és tapsolt meg táncolt a román(!) nemzetiségi táncokra, majd nézte meg a Nagyidai cigányokat, s röhögte magát szarrá ismét. Nagyon sok ember volt kint, és nagyon sok ember érezte jól magát köszönhetően ezeknek a tehetséges művészeknek, szomorú, hogy média meg csak a fost pumpálja az emberekbe azzal a felkiáltással, hogy erre van igény. A nagy lófaszt.

Egyébként durva, hogy mióta nem posztoltam, mégis minden nap volt 5-10 ember aki rákattintott a naplómra. Szegények milyen csalódottak lehettek minden alkalommal, respekt nekik a kitartásukért, mely most végre meghozta gyümölcsét :)