OPHU - a legrégebbi magyar online póker közösség.

Figyelmeztetés: A következő három részes írás semmilyen módon nem fog segíteni a pókerjátékod fejlesztésében. Ez szigorúan csak egy történet azokról az eseményekről, amelyek elvezettek az első World Series of Poker győzelmemhez. Valójában úgy kellene olvasnod, hogy közben azt gondolod: "Ne csináld azt, amit Daniel..."

Nos, 1998 volt, a harmadik év, hogy ellátogattam a Horseshoe-ba, egészen addig nulla eredménnyel. Akkor álltam a legközelebb a sikerhez a világ legnagyobb pókerversenyében, amikor egy évvel korábban két hellyel maradtam le a szuperszatellit helyről. Az rendkívül leverő volt, mivel jó zsetonpozícióban voltam, amikor két ásszal vesztettem. Ó, igen, ez a póker. Ezt most könnyű mondanom, de látnod kellett volna engem azokban a napokban! Sosem mondtam olyasmit, hogy "Ez a póker". Sokkal inkább ezt: @#$!, ha érted, mire gondolok.

Mindenesetre ekkor már több önbizalmam volt, és sokkal jobb játékos voltam. Azonban kicsi kártyatőkével jöttem Las Vegasba, és egyetlen versenyre sem tudtam benevezni. Ismét arra kényszerültem, hogy szatelliten játsszak, és elhatározzam, hogy inkább megkockáztatom, hogy ilyen sokat költsek egy versenyre, ahelyett, hogy besöpörném a szatellit díját. Már nyertem szatellitet korábban, de abban az időben rendszerint sokkal nagyobb szükségem volt a 2000 vagy 3000 dollárra, mint a "játéktapasztalatra". A pokolba is, akkoriban a kártyatőkém általában megduplázódott, amikor megnyertem egy szatellitet! Nehéz volt ezt elpazarolni egy versenyre, amelyről azt gondoltam, hogy nem én vagyok az esélyese. Szükségem volt arra a pénzre, hogy felszínen maradjak a 15$-30$ és 20$-40$ játékokban, ahol akkoriban játszottam. Abban az időben sosem figyeltem eléggé, mikor válik az alap túl magassá. Ha csak 300$-om maradt, az azt jelentette, hogy lejjebb kell mennem 10$-20$ alapra, amíg nem alakult ki ismét kényelmes kártyatőkém a 20$-40$-os játékhoz - 880$ körüli: 800$, hogy kockáztassam az asztalnál, és 80$ taxiköltségre és ételre, az utolsó pár Las Vegas-i napomon.

Szóval visszatértem Vegasba ismét a szatelliteken küzdeni, és a mellékjátékokban sem kimondottan ütöttem ki mindenkit. Ekkor áthágtam minden szabályt, amit fontosnak tartottam a sikeres pókerezéshez, mint például "Időre játssz, ne eredményre!", "Győzd le az egódat!". Nos, éppen befejeztem egy negyven órás menetet, és megpróbáltam nullába kerülni egy belső sorhúzólappal rivernél egy öregember ellen, aki azt mondta nekem: "Ez nem a te játékod, kölyök." Ej, hová lett az önfegyelmem?

Nos, ahogy gyakran megesett velem Vegasban, a csütörtök és a vasárnap volt a döntő nap. Hogy érthető legyek: a charterjáratom csak csütörtökön és vasárnap indult hazafelé, így ha nem volt elég pénzem, hogy maradjak és játsszak, haza kellett mennem. Ez késztetett engem szörnyű maratoni menetekre. Azt hiszem, egyfolytában hat napig játszottam negyven órás meneteket nagyjából hatórás alvásszünetekkel közöttük. Rémálom volt. Korcsnak éreztem magam - olyannak, amiről megígértem magamnak, hogy nem leszek.

Egy reménysugár.
Nos, kedd volt, és utolsó 1100 dolláromnál tartottam, mivel 1500$-t dobtam ki szatellitekre. Elhatároztam, hogy visszatérek a készpénzes játékhoz, hogy összekaparjak még pénzt a szatellitekre, remélve, hogy hosszabb ideig maradhatok, vagy esetleg játszhatok egy versenyen. 10$-20$ hold'em játékra ültem be, és gyorsan elveszítettem több mint 400 dollárt. Aztán átnéztem egy gyümölcsözőnek tűnő 20$-40$-os alapú half-killes Omaha magas-alacsonyra. (A half-kill azt jelenti, hogy ha valaki megnyer két potot egymás után, vagy magas- alacsony játékban besöpri a teljes potot, akkor az alap átmenetileg a másfélszeresére nő, és a győztesnek be kell adnia egy vaklicitet. A fordító megjegyzése) Csupán egyetlen probléma volt - nem igazán tudtam, hogyan játsszák a játékot! Ó, a pokolba is, gondoltam, osszanak nekem - majd játszom feszesen!

Belevágtam, és elkezdtem megnyerni minden potot. 1000 dolláron felül nyertem az új "legjobb" játékomban. Végül hajnali négy óra körül hallottam: "Az éjszaka utolsó szatellitje", és elhatároztam, hogy adok neki egy esélyt, mielőtt ágyba bújok. Így beültem egy pot limites hold'em szatellit versenyre, ami nagyon nehéz volt (ennyit a játékválasztásról) Azonban rögtön az elejétől jól ment a játék, és végül az utolsó három játékos között találtam magam Todd Brunsonnal és Mike Matusowval. Egyformán álltunk zsetonban, és ez még a "nincs alku" időszakom előtt volt. Mindnyájan elhatároztuk, hogy félreteszünk 500$ értékű zsetont, és a maradékból játszunk, ami nagyon megfelelt nekem.

Amikor kettesben maradtam Todd-dal, a zsetonok közel kétharmadát birtokoltam, amikor a következő leosztás jött: K-Q-ja volt az osztó helyén, és beszállt a potba. Potot emeltem, és ő visszaemelve minden zsetonját betolta. Miután rengeteg zsetont fektettem már a játszmába, elhatároztam, hogy K-J-val megtartom az emelését. Gyűlöltem látni a lapját, mivel csak egy bubi menthetett meg - és lejött! A flopnál bubi érkezett az asztalra, és a szatellit véget ért. Mégis, mindössze 2400$ kártyatőkével nem kockáztathattam 2100$-t, hogy a következő napi 2000$-os pot limites hold'em versenyen játsszak. Már azzal is boldog voltam, hogy szert tettem némi extra készpénzre, és pár nappal tovább maradhatok Las Vegasban.

Aztán Todd azt mondta: "Figyelj, miért nem viszed az én zsetonomat is, én meg kapok a tiedből holnap." Én nem ismertem őt, és korábban sosem beszéltem vele. Különösnek tűnt számomra, hogy ilyesmit akar tenni valakiért, akit nem is ismert. Nyilván azt gondolta, hogy jól megy nekem, hogy megvertem egy három outos lappal vagy azt, hogy jól játszom. Feltételezem, ennek a kettőnek a kombinációja járt az eszében.

Nos, majdnem 2900$-ral és egy nagyszerű játékos által megnövelt önbizalommal eldöntöttem, hogy az ördögbe is, miért ne? Hiszem a végső cél, amiért Vegasba jöttem az volt, hogy a nagy versenyen játsszak, és most megvan rá az esélyem. Volt már 900$-os kártyatőkém korábban, és az sem ijesztett meg. Egész életemre kiható lehetőség volt, hogy a világ néhány legjobb játékosa ellen játszva szerezhetek tapasztalatot.

Mindenesetre, közel negyven órás ébrenlét után úgy döntöttem, egy kicsit jobban tudok játszani, ha pihenek egy keveset. Így mentem az ágyamba, bár még sokáig fenn voltam, mert nehéz volt aludni annyi adrenalinnal az ereimben. Alig tudtam kivárni, hogy játszhassak!

A következő részben többet megtudhattok arról, mi történt valójában a versenyen.
Daniel Negreanu ©
A cikk eredetileg a CardPlayer magazinban jelent meg.

Fordította: Makó Katalin