OPHU - a legrégebbi magyar online póker közösség.

Utolsó írásomban, ennek első részében elmeséltem, milyen küzdelmet folytattam az 1998-as World Series of Pokeren - nulla eredmény, fogyó önbizalom párosulva rossz lapjárással (vagy csak így gondoltam) és csekély kártyatőke.

Végül megráztam magam. Todd Brunson megadta nekem azt a löketnyi önbizalmat, amire szükségem volt (nem is említve az ugyanilyen fontos 500 dollárt), hogy játszhassak a WSOP 2000$-os pot limit versenyén. Egészen addig sosem játszottam ilyen rendezvényen. Egyszerűen túl drágák voltak.

Tehát, itt vagyok egy nagyszabású versenyen az összes nagy játékossal, akikről olyan sokat olvastam a Card Playerben és láttam a WSOP videókon. Őszintén szólva nem is álmodtam a verseny megnyeréséről, már az is extázisba ejtett volna, ha fizetős helyen végzek. Alig tudtam kivárni, hogy lássam, miként halmozom fel a zsetonjaimat a nagyszerű játékosok ellen.

Légy óvatos, mit kívánsz!

Ha tapasztalatot akartam szerezni a legjobbak ellen, bizonyos, hogy túltöltődtem belőle azon a napon. A verseny első óráiban az asztalomnál a következők ültek: Erik Seidel, Men "The Master" Nguyen, Humberto Brenes, Johnny Chan, Dan Harrington, Dan Heimiller, Steve Rydel, néhány másik fickó és én. Ahogy mondtam, légy óvatos, mit kívánsz. Nos, túl késő volt a balszerencsémet szidni. Elő kellett vennem a legjobb formámat, és megtanulni a leckét, amire szükségem volt.

Vesztettem néhány kisebb potot itt meg ott, de nagyjából szinten maradtam az első három óra legnagyobb részében. A zsetonjaim 2700 dollárra növekedtek, amikor a következő leosztás jött:

Pottal emeltek előttem, és ketten megtartották. Osztóként A-K volt a kezemben, és a tartás 200 dollárt jelentett nekem. Valamiért féltem emelni, ezért csak tartottam, és reméltem, hogy a flop nekem kedvez. Men "The Master", aki a nagy vak licitet tette be, szintén tartotta. És tényleg nagyszerű flop, háromszínű A-A-2 jött. Mind a négy játékos passzolt, így nagyjából a pot felével emeltem. Úgy számoltam, mindannyian rájöttek, hogy ászom van, és valószínűleg eldobják, de ez megfelelt nekem. Aztán meglepetésemre Men pottal visszaemelt, és így az összes zsetonomat be kellett raknom.

Két kettese lehet vagy A-2-je? Talán szintén A-K volt a kezében? Igazán nem voltam biztos benne, hogy mije van, de egészen biztos voltam abban, hogy nem blöfföl. Ez van, gondoltam és tartottam. Men A-Q-t fordított fel, amit az én A- K-om magasan vert. Fűű!

Később Men azt mondta nekem, csapdába ejtettem azzal, hogy nem emeltem flop előtt. Gondoltam, azt tettem volna? Hogyan? Azt mondta, nehéz volt feltételeznie, hogy A-K-om van, amikor nem emeltem flop előtt; azt gondolta, talán A-J vagy A-10 van a kezemben.

Így megdupláztam a zsetonjaimat, és még inkább elteltem önbizalommal, miután Men felajánlotta, hogy 5 százalékot ad a nyereményéből, ha én is ezt teszem. Ejha, gondoltam, biztosan azt gondolja, van esélyem, és akkor nekem is el kell hinnem!

Mielőtt leültem volna, elhatároztam, hogy nem fogok blöffölni e nagyszerű játékosok ellen, mert úgyis kiismernek. De fiatal és ostoba lévén csak nem tudtam megállni. A következő leosztásnál nem alakult ki nagy pot, mégis kiemelkedő jelentősége volt számomra.

Johnny Chan a vak licitemet 150 dollárra emelte, és én ♣7 ♣6 lapokkal tartottam a száz dolláros emelést. A flop ♣J ♠9 ♣8 volt. Flöss- és nyitott végű sorhúzó lapom lett, bár nem igazán kívántam egy tízest. Inkább gyorsan passzoltam, és Johnny is passzolt mögöttem. Miután láttam otthon, a WSOP videón háromszor passzolni Erik Seidel ellen a lehető legjobb sorral, nem voltam biztos benne, hogy ez a passz azt jelentette, hogy gyenge lapja van.

A negyedik lap is bubi volt. Azt gondoltam, tennem kellene és blöffölni ezzel a lappal. Aztán a félelem vékonyka hangja azt suttogta a fejemben: "Nem, nem! Emlékezz, nem akartál blöffölni a fickók ellen. Keresztül fognak látni rajtad!" rendben, rendben, passzolok. Johnny 300 dollárt tett, ami nagyjából megfelelt a potnak. A vékonyka hang a fejemben azt mondja "Dobd el, ezzel a húzó lappal akkor is veszítesz, ha bejön." Ó, fogd be, gondoltam. "Emelek, legyen 800 dollár", mondtam.

A tenyerembe fektettem az arcom, és bambán bámultan a flopra. Természetesen a vékonyka hang a fejemben tovább beszélt: "Te idióta, nézd, mit csináltál most, biztosan ki fog bennünket emelni!".

Nos, túl késő volt, ami történt megtörtént. Ha rám emel, el kell dobnom. Éppen ahogy ezt gondoltam, eldobta a lapját. A félelem vékonyka hangja megszólalt: "Hé, haver, nagyszerű játék, csak így tovább! Tudtam, hogy Chan nem fogja megtartani." No, tűnés, vékonyka hang, most már csak magamra hallgatok!

Az, hogy győztesen jöttem ki ebből a játékból, még több önbizalmat adott, mivel talán mégsem látnak keresztül rajtam. Tulajdonképpen talán egészen jól játszom. Természetesen a vékonyka hang nem tűnt el örökre, ahogy a következő leosztásnál látni lehet:

Előttem, vagyis az osztó előtt mindenki eldobta a lapját, nekem pedig bubi pár volt a kezemben. Én 150 dollárra emeltem a tétet, Erik Seidel pedig, aki a nagy vak licitet rakta be, tartotta.

Ismét: miután láttam őt a WSOP videókon, tudtam, hogy nagyszerű játékos, akitől kitelik egy hatalmas blöff. A flopra szivárványszínű Q 7 2 jött, és Erik passzolt. Hé, ez egy meglehetősen jóravaló flop, feltétlenül emelek. Aztán ahogy a zsetonjaimhoz nyúltam, a vékonyka hang megszólalt: "Mi? Megbolondultál? Lehet egy dámája, és visszaemelhet! Vagy ami még rosszabb, ha teszel, tudja, hogy nincs dámád, és blöffből emel rád!". Passzoltam.

A turn egy újabb téglát hozott, egy eltérő színű 4-t. Most Erik pottal, vagyis 325 dollárral emelt. "Dobd el a lapodat, Daniel, Eriknek dámája van!", mondta a félelem vékonyka hangja. Dugulj el, vékonyka hang, nem dobom el. Tartottam.

A river semmit sem hozott, csak egy 8-t. Erik ismét nagyot tett, 675 dollár körülit. Nos, ilyen messze eljutottam, és azt gondoltam, talán megpróbál kiemelni, így megadtam a hívást. Erik ♥A-t és ♥J-t fordított fel, vagyis csak egy magas lapja volt, én pedig megnyertem a potot.

Tehát túléltem az első csatámat Men "The Master" Nguyen, Johnny Chan és Erik Seidel ellen, és egy igazán tisztességes halom zsetont gyűjtöttem össze.

Órákkal később észrevettem, hogy Rob Gingras is versenyben van még, és kellemes volt a tudat, hogy még mindig van valaki, akit ismerek. Ebédszünet idejére úgy tűnt, mindkettőnknek jó esélye van fizetős helyet elérni. Kevéssel ebéd után annak köszönhetően, hogy Mike Sexton kézbe kapott ászait kiütötte egy hatos pár a riverrel, bejutottam a fizetős helyre. Sajnálom, erre muszáj volt emlékeztetnem téged, Mike.

Ekkor már nem láttam sok nagynevű játékost az asztaloknál. Ott volt Berry Johnston, Dan Heimiller, Crocodile Bill és Luis Santoni, de senki más, akit ismertem.

Összevonták az asztalokat, és olyan asztalhoz kerültem, ahol egy fickót Jesusnak hívtak (Chris Ferguson, természetesen). Velem szemben egy csendes kölyök, Allen (Cunningham) ült. Az új asztalomnál ott volt a végzetem az első asztaltól, Dan Heimiller. Dan a jobbomon ült az első asztalnál, és sosem felejtett el emelni, ha én raktam be a nagy vak licitet. Lényegtelennek tűnt, mije van, minden bizonnyal észre vette, milyen feszesen játszom, és elhatározta, hogy következetesen ellopja a vak licitemet.

Nos, amikor már csak két asztal maradt, a dolgok rosszabbra fordultak. Dan most a bal oldalamon volt, és mindig, amikor emeltem, visszaemelt, jól tudva, hogy el fogom dobni. Alaposan megvámolta a zsetonkupacomat, és legatyásodtam, miután egész nap jól ment. Aztán a következő leosztás következett:

12 játékos maradt versenyben, és én kései pozícióban 9-es párt kaptam. Így pottal emeltem, és Heimiller elég nagyot emelt vissza rám az osztó helyéről, hogy minden zsetonomat be kellett volna raknom, ha meg akarom tartani. Elérkezett a döntés ideje számomra.

Igazán el akartam jutni az utolsó asztalig, de akárhogy is, ez már az álmok beteljesülésének napja volt számomra. Sosem vártam, hogy ilyen messzire jussak, így innentől ez már szabadverseny volt számomra. Egészen addig nem sokat beszéltem, de valamiért most azt mondtam: "Tudom, hogy megcsíptelek, Dan. Tudom, hogy nekem van a legjobb lapom." Még nem tartottam meg, és nem is voltam biztos benne, hogy ezt teszem.

Dannek az előző lapja ászpár volt, és valakit kikészített vele. Igazából nem jelentett semmit, de valamilyen ostoba okból azt gondoltam, hogy annak az esélye, hogy ismét magas párja van, kicsi. Bár, a valóságban a végső döntésem, azoknak a leosztásoknak a nagy számán dőlt el, amelyekben Dan visszaemelt rám. Nem lehettek neki minden alkalommal ászai, ugye? Nos, úgy gondoltam, utánajárok. Megtartottam.

Flopra ♠K ♥8 ♣2 jött. Dan felfordította a lapjait: A K. Meghaltam. A turn ♣4-t hozott, és a river ♣10-t. Ó, ilyen közel, gondoltam, a 10 pont úgy néz ki, mint a 9. Ó, igen. Valójában kétlépésnyire eltávolodtam az asztaltól, amikor elhatároztam, hogy visszafordulok, és megnézem az asztalt, aztán újra a lapomat.

Csoda történt, a ♠K, amit én bizonyosan látni véltem, csodálatosképp ♣K-lyá változott. Most négy treff volt az asztalon, és Dannek nem volt treffje. Nem tudtam, vajon a kilenceseim egyike treff-e, így itt volt az idő újra megnézni - ♥9 ♣9. Újra éltem! Nem csak ennyi történt: megdupláztam a zsetonjaim számát, és ismét versenyben voltam.

A következő napi utolsó asztalhoz 73500 dollárral, a második legtöbb zsetonnal jutottam. A következő problémám az volt, hogy kitaláljam, hogyan fogok elaludni. Vagy valójában már alszom, és ezt az egészet csak álmodom?

A következő írásomban megtudjátok, mi történt az utolsó asztalon.

Daniel Negreanu ©
A cikk eredetileg a CardPlayer magazinban jelent meg.

Fordította: Makó Katalin