OPHU - a legrégebbi magyar online póker közösség.

Igazán szerettem volna egyetlen írásban elmesélni ezt a történetet, de azt gondolom, nem lett volna szerencsés azt mondani Barry Shulmannak, hogy 10 extra lapot kell fenntartania a cikkemnek! Tehát elhatároztam, hogy három részre bontom, s közben észrevettem, hogy így olvasni is könnyebb.

Röviden mindaz, amit tudnod kell, ha elszalasztottad az első és második részt: Ismét kevés pénzzel mentem Las Vegasba, és egy 40 órás menet után csúfosan kibuktam egy szatellitversenyből, amelyen Todd Brunson és Mike Matusow is részt vett. Másnap a pot limites hold'em versenyen, az első World Series of Poker rendezvényemen tapasztalatot akartam szerezni a legjobbak ellen, és egy pokoli asztalhoz érkeztem. Gyorsan eloszlott az a vágyam, hogy a legjobbakkal akarjak játszani. Szerencsés voltam, olyan jól játszottam, ahogy csak akkoriban képes voltam, és ez eljuttatott az utolsó asztalig.

Rendben, most, hogy ezen túl vagyunk, lássuk a részleteket. Így nézett ki az 1998-as 2000 dolláros nevezési díjú pot limites hold'em verseny utolsó asztala:

Nos, ahogy láthatod, a második legtöbb zsetonnal érkeztem az asztalhoz Dominic Bourke mögött. Keveset tudtam Dominicről, de barátom, Rob Gingras sokat játszott vele, és figyelmeztetett, hogy trükkös játékos, és nagyon erőszakos. Rob leírása hasznosnak bizonyult

Dan Heimiller mellett ültem, akiről viszont többet tudtam, mint amennyit szerettem volna, ám ő azonnal kiesett, amikor a kézhez kapott ötösei nem tudtak lenyomni egy ászpárt.

Valahogy a dolgok nem klappoltak eleinte, nagyon kevés leosztást játszottam, és valahányszor játszható lapot kaptam, rámemeltek, és nem tarthattam meg.

Egy darabig nem nyertem egy potot sem és a zsetonjaim értéke 23 000 dollárra apadt, ám ekkor megtört a jég. Én az osztó helyén ültem, és mindenki eldobta a lapjait, én azonban két királyt kaptam. 5000 dollárt tettem, és Dominic, az agresszív zsetonvezető, ♥K ♥8 lapokkal a kezében arra kényszerített, hogy az összes zsetonomat betoljam. Szerencsére a királyaim győztek.

Kevéssel ezután rajtam volt a sor, hogy megszerezzem Lee Markholt lapos zsetonkupacát. Lee mindenét betolta, és én boldogan tartottam ugyanazzal a két királlyal. Drillem lett flopra, és Lee kiesett.

Most, bár megvertem Dominicet a két királlyal, ő volt az a játékos, akitől a leginkább féltem. Nagyszerűen játszott - agresszíven, de nem őrültként. Minden egyes lépése értelmesnek látszott, és a többi játékosnak nagy gondot okozott, hogy kiszámolják, mit miért tesz - akárcsak nekem.

Több, mint négy óra eltelt, mire három játékos maradt. Ekkor én voltam a zsetonvezető, Dominic szorosan követett, és Myron Rosenbaum volt a harmadik egy lapos zsetonkupaccal. Myron végül megcsinálta az utolsó akcióját, Dominic és én tartottuk, majd lepasszoltuk a leosztást. Az ingyen kártyáknak köszönhetően a turn és a river együtt csodálatos sort eredményezett, és Myron elbukta a nyitott végű sor húzólapját.

Nos, bent vagyok a végső párharcban a WSOP-n, hogy az ördögbe történt ez meg? Egy nappal korábban azért imádkoztam, bárcsak flössöm lenne, miközben az utolsó százasom volt benn tétként, most pedig legalább 87 000 dollár a nyereményem. Egészen addig sosem láttam ennyi pénzt. A legkevesebb, ha azt mondom, hogy az egész élmény döbbenetes volt. Akár vesztek, akár nyerek, győztesnek éreztem magam.

Jennifer Harman, Greg Pappas és David Feder végigizgulták velem azt a napot. Korábbi írásaimból tudhatod, kicsoda Jennifer és Greg. David egy másik barát, akivel korábban, abban az évben találkoztam Los Angelesben. Ő szintén nagyszerű játékos, és jó haver.

Nagyszerű volt, magaménak tudni a morális támogatásukat, mivel én igazán nem sok embert ismertem Las Vegasban akkoriban. Jennifert onnan ismertem, hogy abban az évben szinte teljesen kifosztott a Rioban. Ezután nagyon jó barátok lettünk, bár felteszem, csak sajnált engem - természetesen viccelek! Kiváló ember, és sokat tanultam tőle miközben néztem a játékát. Bizonyos dolgokban tanácsot is adott - a pókertől kezdve az életig.

Greg Pappas? Alighanem ő volt az egyetlen barátom abban az évben, aki nem akart kölcsönkérni tőlem!

Hol is tartottam? Ó igen, vissza az akcióhoz! Párharcot vívok azzal a fickóval, akinek a tönkremenetelében reménykedtem minden egyes leosztásnál, amelyben játszott - nem azért, mert nem szerettem őt, hanem mert hihetetlenül jól pókerezett, és kinn akartam látni!

Amikor szembekerültünk, 293 000 dollárról indultam, míg neki 165 000 volt. Dominic lassan, de biztosan apasztotta a zsetonkupacomat. Ellopott több potot, és amikor lapom volt, eltávolított a játékból. Igazán nem tűnt jónak a helyzet, és a fejemben folyamatosan beszélt a félelem vékony hangja: "Nem tudod megverni a fickót, mindig tudja, mid van. Amikor blöffölsz, megtartja, amikor ő blöfföl, te eldobod. Csak tolj be mindent, és tűnjünk el innen!" A vékony hang idáig sem segített nekem, ezért elhatároztam, hogy soha többé nem hallgatok rá. Dominic emelt, én tartottam, Dominic tett, és én eldobtam. Micsoda balek voltam!

Végül Dominic pontosan annyit szedett össze, mint én, mindkettőnknek 229 000 dollárunk volt. Dominic 12 000 dollárt tett az osztó helyéről. Lenéztem a ♥A-ra és a ♥Q-ra a kezemben, és eldöntöttem, hogy visszaemelek. Nem tudtam állandóan csak tartani és egy pár beesésében reménykedni. 36 000 dollárral emeltem a potot. Dominic tartotta.

A flop tökéletes volt számomra: ♣Q ♥J ♣3. Azt kaptam, amit akartam, és eldöntöttem, hogy itt és most megszerzem a potot. A pottal egyenlő mértékűt tettem, 108 000 dollárt. Dominic gyorsan betolta az összes zsetonját, és azt mondta: "Rendben, Danny, játsszunk!" Azt hiszem, ezt mondta, egy kicsit homályos most, de valami ehhez hasonló hangzott el.

Nos, 47 000 dollárt emelt rám. Ekkor azt gondoltam, megvert, de hogy is tudnám eldobni? A maradék 47 000 dollárral esélyem sem volt, így kényszerítve éreztem magam a tartásra, és hogy megnézzem a drilljét, vagy bármije is van.

Dominic ♣J-t és ♣10-t fordított fel, azaz bubipárja és flöss húzólapja volt. Remek, még mindig nekem van a legjobb lapom, de tonnányi outja van, amellyel megnyerheti a leosztást. Később rájöttem, hogy valójában nem nekem volt a legjobb lapom, mivel Dominicnek egy kicsivel nagyobb esélye volt nyerni a flop után (nagyjából 50,72 % vagy 1.03 az 1-hez).

Így alapjában véve, minden pénzfeldobáson múlt. Ha nyerek, kapok 107 000 dollárt, és első kísérletre megnyerem a karkötőt! Ha vesztek, 87 000 dollár a jutalmam, és végre kényelmesen játszhatok 20/40 dolláros alapon!

Egyik esetben sincs itt a világvége. Az a mód, ahogy Dominic játszott, és a tény, hogy egészen addig a napig én sosem játszottam pot limites hold'emet, még kedvezőbbé tette számomra a helyzetet. Nem tudtam volna megverni Dominicet egy kis szerencsejáték nélkül.

A turn ♠5-t hozott. A tömeg felhördült, mivel nem voltak biztosak benne, hogy treff vagy pikk. Riverre egy másik fekete kártya, most egy 6 jött.

Ekkor már olyan zavarban voltam, hogy nem tudtam megmondani, treff vagy pikk - igazán nem. Azonban rájöttem, amikor a barátaimra pillantottam, akik felemelték a karjukat: pikk volt.

Térdre estem, és majdnem elájultam. Olyan megrendítő pillanat volt számomra, amit nehéz leírni.

Todd Brunson azonnal felhívott, hogy gratuláljon. Megköszöntem neki, hogy betársult hozzám. Elvégre, ha nem vesz 25 százalékot az eredményemből, sosem játszhattam volna a versenyen. Mehettem volna vissza 20$/40$-os alapon Omaha high-low-t játszani, és minden valószínűség szerint megtanultam volna, hogy a 6-7-8-9 nem igazán jó lap, amint újra leégek.

Nem nyertem több versenyt azon a WSOP-n, de nekiduráltam magam és játszottam a fő rendezvényen, ami ismét nagyon izgalmas volt. 11 400 dollárral értem el a második naphoz, aztán gyorsan kivégzett egy nagyszerű európai játékos, Jimmy Magee.

Azóta sosem szalasztottam el a főversenyt, és nem is tervezem. A legutolsó az idei (A cikk 2001-ben készült. A fordító megjegyzése) volt, amelyen a kiábrándító 11. helyen végeztem. Azért kiábrándító, mert ‘98-tól eltérően igazán azt gondoltam, hogy meg fogom nyerni. Ó igen, amennyit tanultam a karkötő megnyeréséből 1998-ban, ugyanannyit, ha még nem többet okultam az idei kiesésemből a főversenyen.

Kezdetben kételkedtem benne, képes vagyok-e megnyerni a főversenyt, így a 11. helyezés segített felismerni, hogy van esélyem - ugyanúgy, mint a Todd Brunsontól és Men "The Master"-től kapott önbizalom-növelés még 1998-ban.

Mindenesetre, ahogy ezt a cikket írtam, visszaidéződött számos csodálatos emlék, és boldog vagyok, hogy ezeket megoszthattam veletek. Köszönöm, hogy meghallgattatok, illetve felteszem, azt kellene mondanom: köszönöm, hogy elolvastátok.

Daniel Negreanu ©
A cikk eredetileg a CardPlayer magazinban jelent meg.

Fordította: Makó Katalin