World Series of Poker 2004

Amikor a 2004-es World Series of Poker bajnoksága következett, vezettem a Legsokoldalúbb Játékos díjért folytatott versenyben. Miután megnyertem a 2 000$-os limites hold'em versenyt, kilencedik helyen végeztem a limit nélküli hold'em eseményen, majd az elszomorító nyolcadik helyen estem ki az 5 000$-os pot limites Omaha versenyről. Azonban a bajnokság rengeteg pontot ér, így ha valaki az összetett listán elöl állók közül megnyeri, könnyen megelőzhet.

Amikor megnéztem, mennyien neveztek (2576-an), mosolyogtam magamban. Ilyen sok játékosnál rendkívül nehéz lesz befogni engem. Minh Nguyen, aki mögöttem a második helyen állt, legyőzhet 2200 játékost, és mégsem előz meg! Felesleges mondanom, nagyszerűnek éreztem a WSOP eredményeimet és az esélyeimet annak a díjnak a megnyerésére, amelyért olyan sokat dolgoztam egész hónapban.

Azonban tudtam, hogy annak érdekében, hogy a főversenyem jól sikerüljön, mindezt ki kell zárnom az elmémből és muszáj az ötmillió dolláros fődíjra összpontosítanom. Ötmillió dollárt mondtam? Ejha, az rengeteg pénz!

Amikor 21 éves voltam, teljesen biztos voltam abban, hogy egy napon megnyerem a WSOP főversenyét. Ahogy végignéztem a tengernyi asztalon, kezdett derengeni, hogy a Legnagyobb megnyeréséről szőtt álmomat nem biztos, hogy valóra tudom váltani.

Bár az az ötmillió iszonyú jó lenne, be kell ismernem, hogy a verseny megnyerése többé már nem ér ugyanannyit számomra. A résztvevők száma évről évre nő, és az arcok állandóan cserélődnek. Elmúltak már azok az idők, amikor Johnny Chan egymás utáni években kétszer megnyerte, aztán második lett ezen versenyen. Elmúltak már azok az idők, amikor a végső bajnok ismert nevet viselt.

Már milliószor feltettem ezt a kérdést: hogyan érzek eziránt. Nos, azt hiszem, vegyes érzések töltenek el. Egyrészt a díjazás rendkívül megnőtt. A top játékosok nagyobb jutalmat kapnak, mint valaha. A következő évben valószínűleg több, mint 5 000 játékos jelentkezik, ami még nehezebbé teszi a nyerést, de egyben édesebbé is.

Szóval, nekem tetszik, hogy a póker népszerűsége nő. A nagy és egyre növekvő mezőny hosszú távon csak a legjobbaknak kedvezhet. Azonban egy részem hiányolja a "régi napokat". Amikor 17 éves voltam, tisztelettel néztem a régi WSOP kazettákat. Ejha, ez a Johnny Chan elképesztő! Phil Hellmuth Jr. 24 éves korában megnyerte azt a rengeteg pénzt ­- félelmetes. A győztesek falán lenni - ez volt minden pókerjátékos álma, és azt hiszem, a legtöbbeknek még most is ez.

Azonban nekem többé már nem. Ne értsetek félre, akarom a pénzt, de nem engedhetem meg magamnak, hogy sokat fektessek be ennek a versenynek az eredményébe. Nézzünk szembe a tényekkel: minden jószándék ellenére kockázatos vállalkozás lett. Nagyjából annyi esélyünk lenne kitalálni a döntő kilenc játékosát, mint nyerni a lottón.

Amikor kiejtettek, az ESPN riportere megkérdezett:
- Szerinted ki fogja megnyerni?
- Valaki, akiről korábban még sosem hallottál - hangzott a válaszom. És ez nagyszerű. Ez okozza, hogy a verseny népszerűsége évről évre nő: az a tény, hogy gyakorlatilag bárki megnyerheti a Legnagyobbat, ha valamennyire jól játszik és van egy nagy rakás szerencséje.

Nem tudom túlzottan befolyásolni, hogy megnyerem-e valamikor a Legnagyobbat, vagy nem. De a Legjobb Sokoldalú Játékos díj olyasmi, amiért szerintem egész hátralévő életemben küzdeni fogok.

A főversenyre menet rendkívüli módon koncentráltam az előttem álló feladatra. Körülnéztem az asztalomnál és felismertem... nos, senkit sem ismertem fel! Így teljes mértekben tudtam, hogy a játékomnak gépiesebbé kell válnia - kevesebbet blöffölhetek és csak keveset beszélhetek.

A nem túl kacifántos játékstílus működött; csak alapvetően konzervatív pókert kellett játszanom, és így is tettem - egy ideig. Nem tudom, azt hiszem, nem tudok változtatni magamon! Nagyjából 14 000$-ra nőtt a zsetonjaim száma, amikor a mi asztalunkat kezdték közvetíteni, így mindenki láthatta, hogy a tuti lapokra megyek rá.

Egyáltalán semmit sem kaptam, amivel játszhattam volna, és ezt valószínűleg jelként kellett volna felfognom, hogy rá kellene ülnöm a kezeimre. Persze én túl önfejű voltam ahhoz, hogy ezt megértsem. Néhány kockázatos játék után, amit el kellett volna kerülnöm, nagy vak lettem ♣Q ♣2-vel.

Egy hátsó pozíciós játékos, aki sokszor nyitotta meg a licitálást, emelt egy keveset. Nem tudtam megállapítani, hogy Kaliforniából származik-e, vagy európai, de az ösztöneim és a licitálási mintái azt súgták nekem, hogy agresszív játékos, akinek nem kell erős lap, hogy rám emeljen. Tartottam a kis emelést, és ketten néztük meg a flopot: háromszínű J-9-7 jött.

1 525$ volt a potban, és elhatároztam, hogy 1000$-ral nyitok remélve, hogy az ellenfelem A-x-szel vagy kis párral emelt. A J-9-7 összefüggő asztal, és hacsak nem illeszkedik a lapja a flophoz, nehezen tarthat. Sajnos tartott.

Ezen a ponton végeztem a lappal. Éppen azon voltam, hogy abbahagyom a küldetést, amikor turnre dáma jött, így legjobb párom lett. Most nem voltam egészen biztos abban, hogy mit akarok tenni. Megkaptam a lehető legjobb lapot, amit remélhettem, és mégsem tetszik! Elhatároztam, hogy óvatosan játszom, és passzoltam. Az ellenfelem 2 500$-ral nyitott.

Nos, már említettem, hogy úgy értékeltem az ellenfelemet, hogy kész lap nélkül is képes lenne emelni, így ez jókora dilemma elé állított. Fel kellett tennem magamnak néhány kérdést:

Alkalmazhatott-e teljesen alaptalan blöfföt?

Bubi párral nyithatott-e azért, hogy megtartsam?

Megpróbálhatott-e A-K-lyal kiblöffölni?

Némi gondolkodás után úgy éreztem, hogy az ellenfelem lecsaphatott a turnnél mutatott gyengeségemre, és valóban védelmezhetett egy J-T típusú lapot vagy blöffölhetett egy A-T-zel vagy hasonló lappal. Tartottam.

A river teljesen érdektelen volt. Passzoltam és az ellenfelem betolta az összes zsetonját. Az a nyitás kissé különösnek tűnt nekem. Azt gondoltam, ahhoz, hogy újra nyisson, nagyon erős lapjának kell lennie. Talán az egész verseny alatt ez volt a problémám: túl sokat gondolkodtam! Le kellett volna zárnom az agyam egy részét és robotpilótára váltanom.

Annyira vegyes értékelésem alakult ki az ellenfelemről, hogy végül azt mondtam:
- Egyáltalán semmi elképzelésem sincs arról, mit tegyek.
Több információra volt szükségem az ellenfelemről és mivel korábban még sosem láttam, nem igazán tudtam mire támaszkodni. Így megkérdeztem:
- Honnan jössz?
- Svédországból - válaszolta.

Ó nem, ez még nehezebbé tette a döntésemet. Egy seregnyi tehetséges fiatal svéd játékos játszik az interneten, akik képesek semmivel a kezükben egy blöffel kockára tenni az összes zsetonjukat. Annyira reménykedtem benne, hogy azt mondja: Long Beach vagy Kalifornia. Ha ezt mondja, gyorsan bedobtam volna.
- Ó nem, Svédországot ne! - mondtam, amire azt válaszolta:
- Valójában török vagyok, csak Svédországban élek.
Ez még rosszabb, gondoltam.

Anélkül, hogy meggondolatlanul előítéletek alapján próbálnám besorolni az embereket, azt mondanám, hogy az a lehetőség, hogy egy svéd internetes kölyökzseni és egy agresszív, félelem nélküli török blöffölő keverékével állok szemben, még jobban összezavart. Nagyon be akartam dobni, de minden információ, amit magáról adott, a tartás felé mutatott.

Miután átgondoltam a dolgokat, elcsíptem valamit, amit figyelembe kellet vennem. Túl kényelmesen érezte magát a blöffhöz. Nyoma sem volt benne félelemnek vagy merevségnek. Egyáltalán nem látszott aggódónak, és nem okozott problémát neki részletesen válaszolni a kérdéseimre.

Még majdnem 6 000$-om maradt. Eldöntöttem, hogy bedobom, és reméltem, hogy az ESPN kiválasztja ezt a leosztást, így biztosabbat fogok tudni. Izgatottan vártam a közvetítést, és igen, ♥Q ♥Jvolt nála!

Ez nem számított sokat, mivel a játékom türelmetlenné vált, és eltértem a játéktervemtől. Azonban az elmúlt évektől eltérően, ez nem igazán izgatott. Nem voltam peches, csak nem tudtam hozni a legjobb játékomat.

Azt hiszem, az a felismerés, hogy 2 575 ember távozik csalódottan, valahogy megnyugtatott.

Nem sokkal ezután kiestem, és itt volt az ideje, hogy a versenytársaim ellen szurkoljak. Itt volt az ideje, hogy keserű sorsom édesebbé váljon, és reméltem, hogy senki sem előz meg a díjért való küzdelemben. Mellesleg semmi bajom az ellendrukkerséggel. Tudom, hogy az lenne politikailag korrekt, ha azt mondanám: "Nos, megyek Chris Fergusonnak szurkolni, és ha megnyeri, az nagyon klassz lesz." Bár Chris nagyszerű fickó, meg minden, de őszintének kell lennem: ha peches vereséget szenved el, belül cigánykereket hányok örömömben!

Őszintén, igazán azt gondolod, hogy ha Phil Mickelson és Tiger Woods a 18. lyuknál egyenlően áll az Augustán, akkor drukkolnak egymásnak, remélve, hogy a másiknak sikerül az ütés? Rossz lóra teszel! Talán azt mondják: "Megtiszteltetés volt vele játszani, és boldog vagyok, hogy láthattam, amint megcsinálja azt az ütést. Ez a golf nagyszerű napja volt." Azonban belül azt gondolják: "Micsoda szerencsefia! Hogy megcsinálta azt a negyven lábnyi lefelé irányuló ütést, ami balra csavarodott, aztán jobbra, majd megint balra! Áááá, gyűlölöm ezt a fickót!"

Így aztán amikor azt hallottam, hogy Chris fizetős helyre került, és éppen megduplázta a zsetonjait, hamis mosolyt erőltettem az arcomra, és mély lélegzetet vettem, miközben az ujjaimat keresztbe tettem a hátam mögött. Nos, Chris végül kiesett, és a díj az enyém lett (és én újra kedvelhettem Christ).

Ó, még van egy utolsó megjegyzésem: augusztus 27-én megkértem életem szerelmének, Lori Webernek a kezét - és igent mondott!

Daniel Negreanu ©
A cikk eredetileg a CardPlayer magazinban jelent meg.

Fordította: brian