Dilemmák (317.)

Elértem a 60k olvasót (OPHU 4.0 indulása óta). Hurrá, hurrá! Ha jól számolom már több mint 50 napja nem írtam semmilyen blogbejegyzést. Ennek több oka is van, de mielőtt végképp megtörném a csendet, csak halkan jegyzem meg, hogy a pókeres olvasók közül egy, azaz egyetlen ember érdeklődött arról, hogy mi újság, a nem pókeresek közül is szintén egy fő jelezte, hogy bár hetente idekattint, de nem talál új tartalmat. A 'nem pókeres' olvasók zömével azért jobban tartom a kapcsolatot, mindenesetre nyugodtan konstatáltam, hogy a naplóm semmilyen nem formában hiánypótló, hiszen a hiánya sem tűnik fel szinte senkinek.

Még mielőtt valaki megtalálna azzal, hogy eljátszom a hattyú halálát, ez (még) nem az, csak próbálom objektíven szemlélni a tényeket, azaz blogírás pro vs kontra. Ebbe ennél jobban egyelőre nem megyek bele, még nem döntöttem el, hogy folytatom-e vagy sem, illetve ha igen milyen intenzitással az írogatást, most írok, úgyhogy lehet olvasni/kommentelni stb.

Afrikából hazaértem, és lábadoztam még két hetet, mire aránylag helyrejöttem. Annyi tanulsága van a dolognak, hogy abszolút védőoltás párti lettem, úgyhogy az összes létező, Európában és hazánkban reális veszélyt rejtő betegség ellen beoltatom magam, mert azt a két hetet kint, amit eltöltöttem egyedül gyakorlatilag karanténban, senkinek sem kívánom. Az is eldőlt, hogy bár lenne még lehetőségem újra Dél-Afrikába menni egy hónap múlva, nem kísértem a sorsot és jövőbeni munkákat tekintve is inkább lemondok a fejlődő országok által nyújtotta egzotikumokról.

Ha már így a munka szóba került, bár még mindig nagyon élvezem, de kezdek elfáradni benne. Lassan elérem a 200. repülős utamat a cégnél, ha a korábbi privát utakat beszámolom, akkor már felette járok. Nagyon fárasztó a heti ingázás, most például 7. hete leszek úton zsínórban... A hétvégéket itthon töltöm, de két nap a családdal nem elég, főleg, hogy az ember szeretne azért a barátaival is találkozni és ne adj Isten a hobbijainak is szentelni némi időt. A gyerkőcök csodálatosak, a kisebbik is már jár és gagyog a saját kis nyelvén, ha meglát nagyokat mosolyog. A nagyobbik pedig olyanokat tud mondani, amikor búcsúzom tőle, hogy a szívem szakad meg. Bárki bármit mond, azért ez rohadt nehéz érzelmileg, annak ellenére, hogy hazai viszonylatban kiválóan keresek és szeretem is, amit csinálok. A gond az, hogy kezd elég lenni, és a hova és hogyan tovább kérdése nem egyszerű. A cégen belül lenne jó maradni, de a lehetőségek (és az anyagiak is) korlátozottak, így nincs egy egyértelmű jövőkép, semmi sem biztos, viszont én max év végéig szeretném ezt csinálni. Nap, mint nap ezernyi kérdés van bennem, menjek ki külföldre, ott folytassam, hasonló munkakörben csak kevesebb utazással, talán jobb (minden relatív?) fizuért? Ha ez, akkor mozgatni a családot, vagy ingázni inkább? Vagy maradjak a cégnél itt, amíg nem találnak nekem valamit? Vagy próbálkozzak a hazai munkaerőpiacon, kicsit lejjebb adva az igényekből és legyek a családdal/barátokkal? Tulajdonképpen mindegyikhez lenne kedvem és egyikhez sem... tudom, nem vagyok egy könnyű eset. A munkahelyen egyébként eléggé megbecsülnek, nem vagyok híján, pozitív visszajelzéseknek, kaptam szép bónuszt, a csapat is nagyon jó, odafigyelnek arra, amit mondok. Ráadásul újabb sikeres CIA részvizsgával lettem gazdagabb, úgyhogy nemsokára remélhetőleg lesz egy teljes nemzetközi képesítésem is, bármi megeshet.

Ami a pókert illeti Dél-Afrika óta nem játszottam, betegen/lázasan nem jó ötlet a póker, csinos kis összeget tapsoltam ott el, feleslegesen, úgyhogy most úgy döntöttem nem játszom. Nem vagyok letiltva, csak nincs ingerem/motivációm rá valahogy, talán szeptemberben a WCOOP alatt újra fogok, majd meglátjuk.

Mi is történt még? Ja, igen. Voltam egy dupla legénybúcsún Amszterdamban a barátaimmal, ami a borzasztó hideg időjárás és folyamatos eső ellenére elég jól sikerült, sokat röhögtünk és nem feltétlen a helyi kávézók vagy a kirakatban álló lányok miatt. Emellett kiolvastam néhány könyvet; 'flappy bird' függő lettem pár napra; megnéztem jó néhány évad sorozatot; kaptam egy CD-t az egyik tunéziai taxistól; buliztam egy hatalmasat kedvenc tunéziai helyemen a SINDBAD-ban, ahol megismerkedtem (ha minden igaz) a tunéziai védelmi miniszterrel; jártam egy nagyon klassz lounge bárban (PERSHING HALL) Párizsban; építtettünk egy kisebb játszóteret a gyerekeknek a kertbe; megtanultam úgy bepakolni a kézipoggyászba, hogy akár 7 napra is elegendő cuccot vihessek. Röviden nem unatkoztam. Na tessék, majd egy óra elment azzal, hogy megírtam ezt. Megérte? Majd kiderül.

GL All!