Az írásról

Először a reklám, az első sort úgyis mindenki elolvassa, az utolsót már nem biztos:

Amikor majdnem meghaltam a pókerasztalnál


Lehet valakinek ismerős a történet, szinte biztos vagyok benne, hogy már ide is leírtam. De azért kattintsatok rá :)

És akkor a poszt maga:



Szeretek írni. Már általánosban is minden fogalmazásomra ötöst kaptam. Gimiben is, de ott a Nyugatról írt házi dolgozatomhoz a tanár egy kis megjegyzést írt: Stilisztikailag példaértékű. Ez volt életem első kritikája, nem véletlen, hogy még a mai napig is emlékszem rá. Aztán az egyetem alatt az egyik tanárom azt mondta a szakmai gyakorlatom naplójára, hogy alig bírta letenni. Pedig szerintem marha unalmas volt.

Az első novellámat kb 10 évesen kezdtem írni. Másfél oldalig jutottam (abba a kis kék vonalas füzetbe) aztán rájöttem, hogy egy olyan szar, hogy még arra se érdemes, hogy én elolvassam. Pedig a sztori nem is volt olyan rossz. Arról szólt, hogy jön a világvége, majd valamikor a jövőben. Nem olyan kamuvilágváge, mint most, hanem olyan igazi. Az embereket pedig űrhajókra ültetik, s indulnak új hazát keresni. Élnek azonban a Földön mutánsok. Ez alatt nem tudom pontosan mit értettem, az biztos, hogy ezek nem kívánatos emberek voltak, s el is zárták őket egy külön földrészre. Na most ezek a mutánsok valahogy rájöttek, hogy ők nem szerepelnek az evakuációs tervben, ettől éktelen haragra gerjedtek, fellázadtak, s lángba borították a világot. A főhős egy katona volt, aki aztán mindenféle kalandokon ment (volna) keresztül, míg meg nem mentette volna ha nem is a világot, de az emberiséget. Ennyi. Még címe se volt, arra a másfél oldalra minek.

Szóval ez úgy abbamaradt, pedig így belegondolva egész jó kis akció sc-fit lehetne forgatni belőle Bruce Willisszel. De ne várjátok a mozikban.

Az írást itt befejezettnek tekintettem a magam részéről.

Aztán elkezdtem a naplómat itt az ophun. Ne kérdezzétek miért. Talán tetszett, hogy Darabos meg Kiski milyen sok kommentet meg dicséretet meg miegyebet kap, gondoltam ez nekem is jól jönne. Szóval elkezdtem írni. Ti meg olvastátok, s még tetszett is. Az, hogy nektek teszik, nekem is tetszett. Ezért folytattam, s egyre nagyobb önbizalommal tudtam írni. Az írásban talán ez a legfontosabb dolog, önbizalommal kell írni. Aztán már nemcsak pókerről írtam, s az is tetszett nektek. Aztán most már ott tartok, hogy nem is írok pókerről, mert rájöttem hülye és lusta vagyok hozzá, de még mindig olvastok. Ez egy egészen fura rejtély nekem, elvégre ti azért jöttök ide, hogy pókeres cikkeket meg videókat nézzetek, meg ilyenek.

Szóval szerettétek az írásaimat, egyesek még azt is mondtátok, hogy tehetséges vagyok benne. Sose voltam olyan hülye, hogy ezt el is higgyem. De azért megírtam a Karácsonyi történetet, ami bár igen bárgyúra sikeredett, szerettétek. Aztán lett neki még kilenc ugyancsak bárgyú része, és bizonyára valami beteges perverziótok lehet, mert ezeket is szerettétek. Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy tán tényleg írnom kéne valami normálisat. De fogalmam nem volt mit írjak, s miről. Semmi ötletem nem volt.

Egy nap aztán belém hasított az ötlet, homlokon csókolt a múzsa. Mi lenne, ha egy nap valaki felébredne és rájönne, ő maradt az utolsó ember a földön? Mindenki más eltűnt volna. Hát ez kurva jó, gondoltam magamban. Már a címe is megvolt: Az utolsó ember.

Roppant büszke voltam magamra, s már láttam is magam előtt, hogy bestseller lesz, s a Tudományos Akadémián dedikálok. Aztán egy nap ahogy otthon böngésztem a könyvespolcot min akad meg a szemem? Bogáti Péter: Az utolsó ember.

Percekig álltam ott leforrázva, mondom ilyen nincs. Mérgemben levettem a polcról, mondom tuti marha szarul írta meg az én remek ötletemet, előttem harminc évvel. Ott állva elolvastam a harmadát legalább. Rájöttem én soha nem fogok ilyen jót írni. Ettől még mérgesebb lettem, s azon a napon el is olvastam a maradékot. Nektek is ajánlom, egészen kiváló könyv.

Szóval ott álltam újra ötlet nélkül, elkedvetlenedve. Gondoltam megpróbálom a versírást, hátha abban több sikerem lesz. Nem lett, belegondolva a 10 évesen elkezdett másfél oldalas novellakezdeményem több művészi értéket képvisel mint a verseim. Azóta se írtam egyet sem, jobb a békesség.

Kínomban aztán tavaly írtam egy novellát, közepesnél az sem lett jobb, pedig igazán keményen dolgoztam. Az volt az első írásom, amin többet dolgoztam, mint amennyi időbe telik begépelni. Tán két egész napot vajúdtam vele. Meg is látszik rajta.

De ezzel el is lőttem minden puskaporomat, egyszerűen fogalmam sem volt miről írjak. Hallottam már ilyen írói válságról, de hát én még írós se vagyok, s máris válságba kerülök? Hogy van ez? Bizonyára a tehetség hiánya lesz a bibi.

Aztán barátnőmmel éppen a Ragyogást néztük, amikor eszembe jutott, hogy még mindig nem olvastam el Stephen King írásról szóló könyvét. Nem lustaságból, csak éppen magyarul lehetetlenség hozzájutni. Gondoltam akkor angolul. Meg is rendeltem, aztán Maci még aznap átküldte mailben magyarul. Nem szeretek laptopon olvasni, de annyira kíváncsi voltam, hogy bevackoltam magam az ágyba s elkezdtem. Gondoltam csak pár oldalt, mert reggel mennem kell dolgozni.

Egy ültő helyemben elolvastam a felét, hajnal háromkor csuktam le a laptopot. De még akkor sem tudtam aludni, s hiába feküdtem le, még akkor sem bírtam elaludni.

Egészen el voltam varázsolva. Olyan egyszerűen magyarázza el a mitéshogyant, hogy az ember azt hiszi gyerekjáték megírni egy bestseller regényt. Ráadásul nem ilyen nagy részben bullshit tanácsok, hanem tényleg konkrét és használható dolgok. Minden szava arany. Egészen magával ragadó a stílusa is, hatalmas reszpekt a fordítónak, hogy át tudta ültetni magyarba nemcsak a szöveget, de a hangulatot is.

Olyasmi lehet az érzés, mint amikor az ember először olvassa Selindek pókersuliját. Basszus nem kell limpelni A9-el UTG-ből? Aaaaaa. 3betelni kell call helyett? Úúúúú.
Heurékaérzések sorozata.

Befejeztem az olvasást, és azonnal elkezdett pörögni az agyam, mintha hirtelen üzemanyagot töltöttek volna a motorjába. Ott az ágyban már kialakult három történet a fejemben, az egyikből novella lett azóta, a másik kettő hosszabb lélegzetvételű dolog. Nem mondom, hogy bestseller lesz belőlük, arra is kicsi az esély, hogy egyáltalán valaha kiadják. De az biztos, hogy megírom őket. Aztán a többit majd meglátjuk.