Túléltem

Ráadásul több dolgot is. Egyrészt az ünnepeket, ami életemben először munkával telt el. Roppant szomorú dolog ám a szentestét mosogatással tölteni. Főleg ha az ember tudja, hogy a karácsony többi napját is így fogja ünnepelni. Mondtam is a kollégámnak, hogy ez életem legszebb karácsonya. Másrészt egy betegséget ami napokig az ágynak szegezett, harmadrészt pedig huszonhat évet. Tegnap volt ugyanis a születésnapom. Ha belegondolok, hogy 18 évesen kezdtem ezt a blogot...
Huszadikától január másodikáig egyhuzamban dolgoztam, asszem tán két szabadnapom volt. Ráadásul folyamatosan nyitva volt a night klub is, olyan is volt, hogy reggel négykor hazaestem onnan, majd másnap nyolcra mentem a konyhára. Izgi volt.
De van jó oldala is a dolognak, ebben a két hétben annyit kerestem, mint egy fideszes politikus havi nyugdíja. Ami nem kevés.
Aztán januárba érve gondoltam kipihenem magam, és így gondolta a főnököm is. Zsinórban nyolc szabadnapot adott, örültem, mint majom a farkának.
Annak már kevésbé, hogy a nyolc napból ötöt ágyban fetrengve töltöttem. Elkaptam ugyanis valami vírust, ami a boldog szabadnapjaimat kínszenvedéssé változtatta. Kb. 10 éve nem voltam olyan beteg, mint most. Láz, köhögés, hidegrázás, éjjel alig aludtam, nappal szenvedtem.
Vettem gyógyszert, mindenfélét egy zacskóval, némelyik hatott, némelyik csak édesség volt gyógyszernek álcázva. A harmadik napon arra gondoltam, tán el kéne menni az orvoshoz. Megy a franc mondom, nem vagyok én olyan beteg. Másnap 39 fokos lázra keltem, ami már több, mint humoros. Délutánra rászántam magam az orvosra, felkészültem, hogy megkopasztanak, de hát nincs mese, valami antibiotikum kell, mert itt halok meg. A holttest hazaszállítása meg még drágább.
Neten szerencsére minden doki fent volt, nyitva tartással, uzsgyi hát. Első, zárva. Második, zárva. No para. Harmadik, zárva. Kis para. Negyedik, zárva, nagy para.
Külföldön betegnek lenni alapból elég ijesztő dolog. Az ember egyedül érzi magát, gyengének, kiszolgáltatottnak, ráadásul még egy kurva orvost se talál délután háromkor, amikor mindegyiknek nyitva kéne lenni hatig. Hát mi a faszom van itt, gondoltam magamban?
Barátnőm azt mondta, menjünk be az egyik gyógyszertárba, hátha segítenek. Mondom az kizárt, de hát 39 fokos lázzal az ember minden szalmaszálba belekapaszkodik.
Bemegyünk, elmondom, hogy mindjárt meghalok, kéne valami szép terítő a ravatalra. Egyből három eladó jön oda, a koma kifaggat mi a bajom, mennyi a láz, mióta, hogy köhögök, mindent megkérdezett, nagyon rendes volt. Elmondom, aszongya ezzel valószínűleg nem kell dokihoz menni. Megkérdezi mit szedtem eddig a lázra, mondom paracetamolt, mert ez volt a teszkóban (nem vicc). Mondja az jó, de itt van egy másik, ebben ibuprofen van, a kettő együtt majd segít. Meg itt van egy fasza szirup a köhögésre.
Nem győztem tenkjúzni, nagyon segítőkész pasas volt. Ezúton is hálámat továbbítom, bár nem gondolnám, hogy olvas.
Hazamentem, és imádkoztam, hogy reggelre legalább a lázam lemenjen, mert memmi kéne dolgozni.
Le is ment hál istennek, egészen 38-ig.
De hát mit lehet tenni, muszáj bemennem. Nem nézhettem ki valami fényesen, mert a bár menedzsere, tehát nem is az én főnököm azonnal kiszúrt. Kérdi sandítva, hogy jól vagyok? Mondom voltam már jobban is. Beteg vagy? Hát egy kissé ja. Kb dőlt rólam a víz a láztól. Na, hogy akkor azonnal menjek haza. De mondom itt ez a sok szép tángyér, ki fogja tisztára nyalni? Azzal én ne törődjek, nyugodtan menjek csak haza, majd ő megoldja.
Először elképzeltem, hogy a menedzser beáll mosogatni, de aztán rájöttem, hogy inkább hívni fog valakit.
Aznap 23 percet voltam bent, remélem ki is fizetik. Ja, és nem kívánok semmiféle összehasonlítással élni a magyar munkaadókkal szemben.

Pár nap után aztán meggyógyultam, hála a gyógyszerész csókának. Időközben kiderült, hogy velem egy időben unokahúgom is ugyanilyen beteg lett, mint én. Neki több esze volt, azonnal dokihoz ment. Le is gombolt róla 60 eurót az alig öt perces vizsgálatért. Mi meg sírtunk a 300 forintos vizitdíjért.

Szerencsére már jól vagyok, de a betegségnek is voltak jó oldalai, végre ugyanis elkezdtem a Breaking Badet nézni, ami valahogy eddig kimaradt. Le is toltam két és fél évadot szinte egyben. Fasza, na. A két főszereplőt nagyon megtalálták, és a mellékszereplőt is ott vannak. Kivéve "szkájt" akinek a ló fejét egy kanál vízbe bele tudnám ölni.

A sok meló meg a betegség miatt az írás is szünetelt. Még december közepén elkezdtem ugyanis életem első regényét. Durva, mi? Semmit nem spoilerezek róla, majd kemény pénzekért megvehetitek a boltokban, hehe. Meglepően jól haladtam, az ujjaim alig bírták tartani a tempót az agyammal, nagyon könnyen írtam. Ezúton is köszönet Stephen Kingnek, bár a gyógyszerészhez hasonlóan szerintem ő sem olvas. Na meg köszönet a The Presetsnek és Lana Del Reynek.
Nem igazán szoktam zenéket linekelni, de ezt a hármat beteszem, talán érdemes meghallgatni őket.








A Presetset a FIFA13-ban leltem, már ez megérte azt a huszon eurót, amit a játékért fizettem. Zseniális ez a szám, volt olyan, hogy tízszer hallgattam meg egymás után.

De Lana még ennél is nagyobb hatással volt rám. Nem igazán illik bele a Rammstein-Metallica-Disturbed szentháromságba, de a csajnak valami olyan hangja van, hogy na. Egy teljesen más lelkiállapotba kerülök, amikor a dalait hallgatom, olyan, mintha drogoznék, vagy nem is tudom. És a mi a legjobb, akkor tudok a legjobban írni, ha ő szól. (most is)
Pillanatok alatt képes megnyugtatni, és egy másik világba repíteni, ha komolyan grindelnék, biztos folyamat ez szólna, no meg persze Hugh Laurie. A Dr. House-t soha nem csíptem, de a dalai egészen jók a csókának. Amíg komolyabban pókereztem, nagyon sokat hallgattam. Hatása a játékomra nem sok volt, erre topin a tanú, de legalább jól éreztem magam a sessiönök alatt.
Itt tartok most. Szombat este van, egyedül elpusztítottam egy fél üveg öt eurós, egyébként borzalmasan szar kaliforniai vörös bort, Lana del Reyt hallgatok, blogot írok, és másfél óra múlva mennem kell dolgozni. Tudok élni, na.