Oroszlán, ezredes, énekes

A video indításához kattints a képre.

Lázár Ervin, A kisfiú és az oroszlánok című könyvének szereplője, Szilvia az öreg oroszlán fáradtan feküdt a ketrecében a cirkusz bejáratánál. Néha, amikor a gyerekek már nagyon bosszantották, vicsorgott egyet-egyet, mert az oroszlán dolga, hogy vicsorogjon. Szilvia nem volt lelkes, de hát mit tehetett volna mást, mint hogy így, élő reklámfiguraként szolgálja a cirkuszt, amelynek egykoron sztárja volt, amelyhez egész élete kötődött. Valahogyan azért még így is attrakció volt, része volt a cirkusz életének.

A nagyapám semmiképpen sem volt kedves öregúrnak nevezhető. Magas, tagbaszakadt ember volt, olyan állal, amiről a sublótfiók-gyártók könnyezve vettek mintát a robosztusab fejlesztésekhez. Mikor iskolába mentem, azért jó volt tudni, hogy bár anyukám az iskola kapujánál elbúcsúzott tőlem, nagyapó ott van 15 méterre, ott ül az óvoda kapujában, bármikor szaladhatok hozzá, ha a szükség úgy hozza. Mit sem tudtam róla, hogy nagyapó egyáltalán nem azt a nagyapós karriert futotta be, amit a mesékben és olvasmányokban lévő nagyapók, hanem ifjabb korában hadsereget vezetett a háborúban. Hétévesen még a vonatkozó viccet sem ismertem, azt a "szunyókálunk, tábornok úr, szunyókálunk?" csattanójút.

Szegvári Katalin kesergését olvastam ma. Hogy olyan másfél éve megdöbbent azon, hogy Fekete Veronikát, az ünnepelt szopránt az Operaház portásfülkéjében látta viszont. Portásként persze. Én nem tudom, hogy a művésznőnek elment-e a hangja, vagy csak elfelejtett csokrot venni valami falmelléki nagyember nevenapjára, vagy mi más okból került érdemei elismerése mellett más fontos beosztásba.

De valahogy mindig meglepődöm, amikor ezredeseket, művészeket látok a portásfülkékben. Ülnek ott, végzik a dolgukat. Talán merengenek azon, hogy valamikor felelősségteljesebb beosztást láttak el, talán nem. Hogy miért portáskodnak? Mert nem tudnak máshogyan megélni? Vagy csak hogy lássa, aki láthatja, mennyire tűnékeny a siker, mit bír az emberek, kollégák lelkiismerete? Afféle szégyentáblaként mutatják magukat azoknak, akik láthatóan egyáltalán nem szégyenként élik meg, hogy naponta el kell menniük előtte és talán azt se röstellik, hogy "Aggyisten Karcsi bácsi"-val "Jóstét Veronka néni"-vel nyájaskodnak vele, és természetes nyugalommal fogadják a választ: "Jó estét művész úr".
De ahogy Szegvári Katalin írja, Fekete mávésznő már nem dolgozik ott portásként sem. A Opera új vezetése kiszervezte ebből a szerepéből is.

James Herriot Állatorvosi pályám kezdetén című könyvében ír az öreg gazdáról, akinek a legelője végében tallózott két harminc éves körüli ló, s akit a szomszéd gazdák unszoltak, vigye el őket a vágóhídra, abból is jön valami kevéske pénz, mire a gazda azt mondta, ugyan dehogy viszem. Sokszorosan megdolgoztak ezért a hámmentes öregkorért, a munkátlan legelészés jogáért. Szilvia is megöregedett, lelassult. Nem tudott már karikán átugrani, kopott lett a szőre, kihullottak a fogai. Ezzel jár az öregség az oroszlánszakmában. Kapott egy ketrecet a kapu mellett, és teljesítette azt a feladatot, amire még alkalmas volt. Nem szerette, de megcsinálta. Ő tisztességes elbánást kapott.

A nagyapám egy másik rendszer főtisztje volt. Mondhatni, ellensége a rendszernek. Meg hát meg is öregedett. És ugyan mire tudott volna használni egy hadsereg egy negyven évi csapattiszti tapasztalattal rendelkező 56 éves ezredest? Semmire. Ilyen emberre a világ egyetlen hadseregének sincs szüksége. De mert valamiből meg kellett élni, beült a fülkébe, vigyázott a gyerekekre. Ő is tisztességes elbánást kapott, mert ugye akár főbe is lövethették volna.

De azt gondoltam, a rendszerváltással megszűnt a paranoia, megszűnt az, hogy ellenségeket lássunk abban, aki főleg csak abban bűnös, hogy nem a mi bölcsőnket ringatta. S ha nem kifejezetten ideológiai vagy rosszindulatú iniciatívából mondunk búcsút valakinek, megalázni semmiképpen sem fogjuk akarni. Hogy mostantól vigyázni fogunk a szilviáinkra, emlékszünk rá, hogy valaha a manézs sztárjaiként örömet szereztek nekünk, megbecsülést és elismerést a cirkusznak, és megtaláljuk nekik azt a helyet, ahol érezhetik, holtukig való tiszteletünket.
Na, ez a hely semmiképpen sem egy portásfülke.

Ajánlott irodalom: Irwin Shaw - Oroszlánkölykök