kiski naplója 714. bejegyzés

Na, ez meg egy kilencedik hely. Nem. Nem egyasztalos esengében. 3296 fős emtétén. A döntő asztalon meg tologattuk a zsetonokat, aztán kaptam egy AQ-t, amivel megadtam az utg fájvbetollé emelését. Szerencse, hogy a szkájpén keresztül nem lehet két kézzel átnyúlni, különben Mjolnir nem csak hanghatás által fejtett volna ki életellenes aktivitást a rovásomra.
Hát persze hogy el lehetett volna dobni. Nem is tagadom. Viszont ha mindig dobok, amikor azt kapom a csetben, hogy életveszélyes a helyzet, akkor a büdös életben nem jutnék döntő asztalra.

Közben meg skubizom az unibetes versenyt. Sajnos a Tóth úr már nem játszik. Gondolom elvépézte a sztekkjét. Kiismerték a kismerhetetlent. De A Zsombor gyerek hasít, és hajrá neki és nyerje meg! Egy tanácsom van számára: Fájvbetollét meg ne adjon az utg ellen ászdámával!

S mivel az éccaka java részét azzal töltöttem, hogy hibás döntéseket hoztam a ps-en, sikeresen aludtam déltájig, ami nálam szokatlan, mert normál napokon ilyenkor én már a hetedik légar csemőtét szoktam makárolni a földeken. Így aztán óvakodva kepesztettem lefelé az emeletről, hogy a kómatikailag szükséges és elégséges mennyiségű kávét lepusztult szervezetembe töltsem.
A hogy leértem, hallom, hogy a rádió dallik, s a tőlem telhető derűs bájjal elhörögtem, hogy "szerbusz kincs". De nem jött válasz. Nem sürgött az asszony sehol a lenti fertályon. S ez teve engemet bússá. Aztán a kávé. Meg szomor csatang összes termeimben, hátha fellelem az én párom. És kávé még.

A kávé egy jó dolog, izomból dzsal az elmében tenyésző penészes pókháló ellen, s így hamar felködlött bennem, hogy ha nincs a főccinten, nincs a pincében, akkor az emeleten lehet az a nej. Hát túra és lihegés, felmentem, s ott leltem. Hurrá! És akkor mehettem a konyharuhákat kosárba pakolni a szárítógépből. A férju hivatás egyik szépsége, hogy az ember a nagyvilági élet olyan új, az egyedülállók előtt örökre zárt misztériumaival ismerkedhet meg, mint a konyharuha glédázás.
Természetesen ebben a műfajban is maradandó becsűt alkottam, mint ahogyan ez tőlem az élet valamennyi területén elvárt.

Van nekünk egy olyan konyharuhánk, amin egy fekete és egy barna tehén ül kacér testtartásban egy-egy sajtáron. Jellegzetes. A műalkotást illő undorral kettéhajtottam, s elhelyeztem a kosárban. Aztán a többit. És ekkor kezembe kerül egy darab, amin a két buja tehén ül sajtáron. Visszahökkentem. Eddigi tudtommal a konyharuhák jól bírják a kétrét hajtva való feküvést, nem szökdösnek ki a kosárból. De azért nem lehetetlen. A szabadság vágya a természet minden szereplőjében ott él, és valljuk be, a fűzfakosár mégse egy alkatraz. Szelíd szóval megfeddtem hát a szöködi rongyot, összehajtogattam újra, s visszatettem, tetézve rá további darabokat.
Amikor megint. Dévaj tehénpillantások a sajtárról.
Na, erre már felkaptam a klopfolót, a mosókonyha kövén statáriálisan agyonvertem a konyharuhát, majd visszatettem a kosárba. Nem is jött elő többé.
Kurvaélet már, komolyan.