kiski naplója 725. bejegyzés

Ferge Zsuzsa professzor nagyon kedves öreg néni. Sokat látott, sokat tudott asszony. Megalkotta a szegénységellenes programot, amiről azt kjell tudni, hogy jó vastag iromány. Tudja, mi történik a társadalomban, mi hogyan és mire miért hat. Ha egy Demján kaliberű niemand ostobaságokat beszél (mert mitől tudna egy ilyen nettó vesztes valamit is a világ működéséről), a szociológia fellegvárából lecsap Zsuzsa Sheldon és helyreteszi az oktondit. Igaza van, mi a francról beszél ez a Demján, az ilyen maradjon az építkezéseknél, nehogy már elhiggyük, hogy tényeket lát és összefüggéseket képes megfogalmazni! A gyakorlattal foglalkozók maradjanak a porban, szemüket fel ne emeljék!

tegnap vagy tizen küldték el nekem a Népszabadságbeli cikket, melyben a jó professzorasszony teremti le Demján mestert. Addig-addig nézegettem, olvasgattam a jeles filippikát, míg végül nem bírtam tollforgatói hevemet visszafogni, s írtam egy választ reá.

Tisztességesebb korban, tisztességesebb orgánumok helyt adtak az ilyesminek. Végülis nem vagyok a téma laikusának nevezhető. Igaz, az hogy az éhező gyermekek etetésével foglalkozom, nem minősül tudományos munkának. Persze az is igaz, hogy különösebb gond nélkül tudnék írni akadémikus mélységű és terjengősségű munkákat a témáról, hiszen van elég ragyogó szemű ifjú bölcsész az én közelemben is, akiknek használhatnám az eszét, munkáját. Csak én jobban szeretem a ködfaragásnál a valódi dolgok barkácsolását.

Na, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: megírtam a válaszcikket, reflexiót. Merthogy a Gyermekétkeztetési Alapítvány lényegét, céljainak valóságát tagadja az agg egyetemi kiválóság. Épp most, amikor küzdünk azért, hogy néhány ember szánja meg az éhező gyermekeket az adója egy százalékával. Ilyenkor kéne talán helyt adni annak a vélekedésnek is, hogy vannak éhezők, segítségre, a társadalomra szorulók. Ennek jegyében szépen el is küldtem a Népszabadságnak, hogyha bontakozna ki vita, nem lenne ellenemre. De nem bontakozik. Valami Révész nevű válaszolt, hogy küldjem el a szövegményemet Ferge Zsuzsa honlapjára, melynek címét nekem, írástudatlannak meg is adta egyben.
Mit tehet ilyenkor a magamfajta írástudatlan bugris?
Megnaplóposztolja.
Ez is 300 olvasó.
Mondjuk kezdek belefáradni.

Ajánlom soraimat szíves figyelmetekbe:

Kedves Professzor Asszony!

(reflexió a május 5-i Ferge cikkre, Népszabadság, 4. oldal)

Tudomásul vettem a direktívát. Éhhalál pedig mostantól hatóságilag nincsen. Magyarországon nem halnak éhen gyermekek. Éhenhalni csúf, szégenletes dolog, rendes ember nem is csinál ilyesmit, ha nem akarja, hogy a szájára vegyék őt a szociológusok. Nincs éhhalál. A Gyermekétkeztetési Alapítvány csak duhaj, pazarló kedvében juttat évente hatmillió kilogramm ennivalót a szegényeknek, gyermekeknek, hiszen senki nem él ínségben, nem egyensúlyoz az éhhalál szélén!

De ha egyszer van éhhalál? Legfeljebb nem ezt írják a halotti bizonyítványba. Hanem veseelégtelenséget, influenzát. Egyszóval olyan betegséget, amit a legyengült gyermeki szervezet már az orvosok odaadó munkája ellenére sem képes kiheverni. A kórházakban felgyógyult gyermekek százait tartja bent a gyógyító személyzet, mert ha hazaengednék őket, otthon nem jutna számukra az életben maradáshoz elegendő és megfelelő táplálék. A Gyermekétkeztetési Alapítvány sok ilyen gyermeknek fizeti az étkezését, hogy a kórházi ágyak felszabaduljanak, és más beteg kicsiket is el tudjanak látni.

Nam halnak éhen Magyarországon gyermekek. Szolgáljak példákkal? Talán felesleges; ha már egyszer az egyetemi szociológusi kar eldöntötte, hogy hazánkban nem hal éhen senki, akkor mit számítanak a példák? De csakazértis:

„XY. Vagyok. Van négy germekem, közülük kettő nagyon beteges. Tíz éves lányom értelmi fogyatékos, tizenhét hónapos kisfiam tüdőbeteg, asztmás, mozgásában visszamaradott, nem ül, nem áll önállóan és sajnos hogy epilepsziás is, a kórház minden pénzünket elvitt. Most ott tartok, hogy nem minden nap tudok a gyerekeknek enni adni, ma, 2010. május 6-án sem volt ebédjük, csak egy kis tea, de az is cukor nélkül.”

Ugye milyen igaza van a szociológusoknak? Ez a négy gyermek nem halt éhen, az anyjuk csak arról számolt be, hogy éheznek. Tudja, Kedves Professzor Asszony, éhen halni nehéz. Ahhoz sokáig kell egy falat nélkül lenni. Minél gyengébb, betegebb, kisebb egy emberke, annál rövidebb ez az idő. Ez a kisfiú sem az éhezésbe fog belehalni, mert amikor a panaszai már életveszélyesek lesznek, kórházba kerül, ahol fog enni kapni. Tüdőelégtelenség fog szerepelni a zárójelentésében.

Amit a kiváló bölcsészek nem akarnak látni, az az, hogy a szegénység megszüntethetetlen. Az emberi társadalom működése már csak ilyen. Lesznek éhenhalók és dúsgazdagok. És ez utóbbiak sem tehetnek semmit az előbbiek mindegyikéért. A bölcsészek sem tehetnek, hiába írnak csodálatos szegénységellenes programokat. Főleg Magyarországon, ahol a szegényeket, a nyomorgókat éppen a sűrűn szövött szociális háló tartja rabságában. Soha nem lesz pénz a nyomor megszüntetésére, ameddig ilyen ostoba, pazarló módon költjük el a pénzünket. El kellene dönteni, hogy mi az állam feladata. Szociális téren ez a feladat terjedhet az Országos Ínségkonyhai Hálózat felállításától az Ingyenvakáció Mindenkinek a Marson program bevezetéséig. Hogy a szociális ellátás mit takarjon a két véglet között, azt egyfelől az adott ország büdzséjének lehetőségei döntik el, másfelől pedig a politikai preferenciák, vagyis hogy éppen mit tart fontosabbnak az állam. A magyar állam jelenleg mindent fontosnak tart. Minden érdekcsoportnak meg akar felelni. A nagycsaládosoknak, a közalkalmazottaknak, a nyugdíjasoknak, a cigányoknak, a rokkantaknak, a munkanélküliekne, és még ki tudja, ki mindenkinek. És aztán csodálkozik, ha mindegyik tüntet ellene, mert tisztességesen egyikkel se foglalkozik.
A szadista állatorvos hetente egy–egy centit vág a kiskutya farkából, és azt mondja a gazdájának, hogy azért teszi, hogy ne fájjon annyira. A mi szociális rendszerünk pont ilyen szadista. Tipikus univerzális hideg-meleg víz. Inni meleg, fürödni hideg.

Én azt tartom, hogy a minimális kötelessége egy államnak, hogy ne engedje polgárait éhezni, fagyoskodni. Ha ennyire sincs pénze, akkor gondolja át a szociális támogatási rendszerét, vonja el a pénzt a szociális „luxustámogatásoktól”, mint például az energiatámogatás és a közalakalmazotti 13. havi bér.
Kezdjül el a dolgokat az alapjuktól felépíteni!

Írjuk össze, hogy mi minden célokra fizetünk ki támogatásokat! Kapunk egy összeget. Állítsuk fel a prioritásokat: az éhezés megszüntetése legyen az első, és az ingyen topmodell éjszakára az utolsó. Kalkuláljuk ki, mi mennyibe kerül! Amelyik feladatra elegendő pénzünk van, azt oldjuk meg. Amelyikre már nem jut, ott tárjuk szét a kezünket, és jelentsük ki, hogy elfogyott a pénzünk, és tűrjük el, hogy lesznek tüntetések. De akkor legalább ki tudunk állni a tüntetők elé, és igaz szívvel tudjuk mondani, hogy most nem a ti, hanem mások gondjait orvosoltuk. És azokét átláthatóan, költséghatékonyan és valóban orvosoltuk is. Ti majd később jöttök.

Nem csak hosszútávú programokra van szükség. Most megoldandó gondjaink vannak. Persze, kell a munkahely, kell a jobb iskola, az élhetőbb, toleránsabb társadalmi környezet. kellenek a szép, színes, publikálható álmok. De először talán azt oldjuk meg, hogy az állampolgárok megsegítését célzó támogatások el is jussanak hozzájuk. Ne költsünk teljesen haszontalanul nyári "kirakatétkeztetésre" 2 milliárd forintot. Mindez jól mutat a statisztikákban és a tanszéki beszámolókban, csak épp nem szolgálja a célt. Ha enni akarunk adni a nyomorgóknak, akkor nem pénzt, hanem ennivalót kell adnunk. A Gyermekétkeztetési Alapítvány kidolgozta azt a rendszert, amely megoldást nyújt. Olyat, ahol se zuschlágolni nem lehet, se a szakács nem tudja megrövidíteni a rászorultakat, se a fater nem tudja játékgépre elverni a pénzt. Valahogy se a szociológusok, se a politikusok között nem mutatkozott érdeklődés, hogyan is gondolja a problémát megoldani egy olyan szervezet, amelyik napi szinten, a gyakorlatban is ezzel foglalkozik.

Ha a második prioritás, hogy senki ne fagyjon meg, akkor kapjanak a rászorultak évi 4 rend ruhát, cipőt, bakancsot. Ebben a programban még ellátó hálózat kiépítése se szükséges, mert az jelenleg is rendelkezésre áll. A ruhákba meg legyen belehímezve, hogy „Az adófizetők ajándéka”. Ha a harmadik prioritás, hogy senkinek se kelljen fedél nélkül maradnia, nyissuk meg a közösségi házakat, hozzuk rendbe a felhagyott mozikat, tegyünk be ágyakat és fűtsünk be minden hideg estén.

A fentiekben vázolt eljárások önszabályozó, önműködő szelekciós mechanizmusok. Aki nincs rászorulva, az nem fogja igénybe venni. Ha van munkája, akkor nem fog tudni eljárni enni az ingyenkonyhára, ha futja neki öltözködésre, nem fog felvenni ilyen felirattal ellátott ruhát, ha van hol álomra hajtani a fejét, akkor nem fog a közösségi szálláson aludni. De aki rászorult, az itt és így biztosan életben marad, és az állam teljesítette egyik alapvető kötelességét, a jelenleginál jóval olcsóbban.

És amikor ezzel megvagyunk, és ezzel megoldottuk, hogy minden rászorult polgárunk életben mardhasson, akkor nézzünk bele a pénztárcába, hogy maradt-e pénzünk egyéb szociális juttatásokra, családi pótlékra, gyógyszertámogatásra, ingyenes egészségügyre, egyébre. És ha maradt, költsük el arra.