kiski naplója 726. bejegyzés

Engedve gonosz késztetéseimnek, a tegnapi napra összerántottam 1500 gyereket azok közül, akik a fergemama szerint nem léteznek, és arra kényszerítettem őket, hogy paprikáskrumplit egyenek és naphosszat ingyér használják a Vidámpark összes létesítményét. Kivéve azt a vécét, amit sikerrel eltorlaszoltam előlük, hogy a kollégáimnak ne bokáig húgyban kelljen könnytíteni amúgyis komoly terheiken.
Ezt persze egy zord tanerő zokon vette, s arcoskodott, de elémutattam a rajzot, amit ő is megkapott, s amin szépen be volt ikszelve mind a négy másik budicsoport, ami rendelkezésükre állott. Ettől még nem értette, hogy ezt miért nem használhatja, de legalább elállt attól, hogy a rendőrökkel vezettessen el.

Így mulatoztam délután kettőig, amikor végre megzsűriződött a mezőny hogy ki is főzte a legjobb paprikáskrumplit idén, s kihirdettettek a díjak, melyik falvak kapnak párszázezer forint értékben ennivalót, amit a nemlétező éhező gyermekeknek adhatnak át.

A nagy bulin három olyan cég vezetőjével is beszélgettem, akik igen eredményesek és vezetők a maguk szakterületén Magyarországon. Mindhárom busongva mesélte, hogy az ügyfeleik sorra kapják a telefonokat, hogy ideje volna szolgáltatót váltaniuk, ha továbbra is szeretnének Magyarországon ügyködni. És az ügyfelek szeretnének. Illetve nem szeretnének napi két-három hatósági vizsgálatot még akkor se, ha nincs mitől tartaniuk.
Erről eszembe jutott az, a múlt héten kapott bírósági értesítés, hogy rettenetesen meg fognak engem baszni, mert az egyik cégemnél kint járt az apeh és nem találtak cégnév-táblát a kapun. Nem csengettek be, nem érdekelte őket, hogy a hivatalos leveleket átvesszük, megválaszoljuk, nem foglalkoztak olyan aprósággal, hogy a tavalyi évben rendre befizettünk több mint ötvenmillió forint adót. Nincs kint a névtábla. Nem hagytak egy cetlit, hogy ejnye, ilyen hanyagság ez, nem hívtak fel telefonon, nem küldtek egy emilt. Rögvest bíróságoztak. Mondjuk ha ügyesek leszünk, ezt megússzuk olyan kétszázezerből.
És mert tisztes állampolgár vagyok, be is fogom ezt fizetni.
Viszont nyáridőtől kezdve Ciprusról számlázok, mély tisztelettel a hazai hatóságok felé, és ez csendes, szemerkélő esőből is nézve, idén olyan harmincmilliójába fog kóstálni a Magyar Köztársaságnak. És jövőre még többe. Tulajdonképpen én vagyok a hülye. Hogy mi a bánatért fizetek én ennyit, mikor ugyanilyen törvényesen fizethetem ennek a huszadát is? Valahogy úgy véltem, tartozom az engem felnevelő, az anyanyelvemet, identitásomat adó közösségnek ezzel.
Úgy számolom, lassan a hatvan felé közeledve, megfizettem a tartozásomat. Fennállásom alatt befizettem a magyar közösbe bő egymilliárd forintot. Ha megérem a hatvanötödik évemet, akkortól ezért cserébe jogosult leszek több mint havi 200.000 forint nyugdíjra. Majd időben jelezni fogom, hova kérem átutalni.
És ezzel a magam részéről köszönöm, befejeztem. Május 30-án irány a napfényes Oregon.

Hirdetés:

Szépséges, 560 m2-es II. kerületi, hegyvidéki palotámat bérbe adom bútorozott állapotban bárkinek, aki hajlandó tisztességes bérleti díjat fizetni érte. A szóban forgó bérlemény tartalmaz mindenféle földi jókat, medanszot és fűtést is. Van benne 5 fürdőszoba. És a kondigépeket se viszem magammal. Meg az 5-6000 könyvemet is itt hagyom. Lehet őket olvasni. Viszont leltárba lesznek véve, tehát kölcsönadni nem lesz érdemes. Jó még a kecóban a szauna, amit sose használtam. A gyerekek igen, de ki is takarítottak maguk után.

Na, ott hagytam abba, hogy a vidámparkolás után hazagyüvék, mert megfáradtam a napi téblábolásban, s aluvék egy egészségeset. S mivel elgyötrődtem, oda gondolkodtam, hogy a többi kollégám se lehet túl kiihent, hát mára amnesztiát hirdettem. Aztán kiestem valami pókerversenyről, pedig jól ment a játék rendesen, utána meg aludtam tovább. Ma reggelre kelve kellett volna faxolnom vagy 30 oldal szerződést, de nem tudtam. Ugye a kollégák szabadságolása azzal járt, hogy magamnak kellett a faxgép elé állnom. Nem rettentett a felelősség, meg bírom is a kemény munkát, hát nekiveselkedtem. Az ellenséges oldal váltig állította, hogy ott áll a gép mellett. Pedig csak kicsengett, kicsengett, és nem vette fel, nem állította faxra. Úgy fél óra múlva némileg zaklatottá vált az állapotom, s a magyar nyelv szókészletéből oly változatos kombinációkkal szidtam a jóistent s minden válogatott barmát, hogy a takanéni, aki a közelben lebzselt, mert jelesen istenfélő asszony, valószínűleg órákig fogja gyónni, hogy milyen fertelmességek tanúja kellett legyen.
Úgy a második félóra kezdetén aztán megjelent életemnek párja, s csendes méltósággal megkérdezte, hogy tárcsáztam-e a 9-est a telefonszám elé. S bizony, e pillanatban már tárcsáztam is, és azonnal kaptam fax-hangot. Halleluja, mégiscsak van Isten!
Megszorulék, de kapék segítséget a legnehezebb pillanatban.
Bocsánatot kértem a takanénitől.