kiski naplója 728. bejegyzés

Producer még sose voltam, és mert ez tarthatatlan állapot, kipróbáltam, milyen az.

Sajnálatos módon egy olyan közgazdasági rendszerben hiszek, amelyben számomra sose jut a munkából. Az úgy van ugyanis, hogy én az égadta egy világon semmiben nem vagyok a legjobb. (Most már persze, mert azért ifjú, olümposzi isten koromban mint szexmestert és nemi virtuózt reklámoztak egymásnak a leányok, de azóta megöregedvén még azt is be kellett látnom, hogy ezt a minősítést főként tapasztalatlanságuk és zsenge lelkük indukálta, nem a valódi teljesítményem. Szóval még e lényegi munkakörben is volt, van, lesz nálam jobb.)

De egy munkát mindenképpen érdemes a lehető legjobbal elvégeztetni. Most jön a közgazdaságtan. Ha egy feladatot jól akarok teljesíteni, és a kapható legjobb szakembert nem tudom megfizetni úgy hogy még maradjon is nyereseégem rajta, akkor magamnak kellene elvégeznem. Nade az én órabérem ab ovo magasabb, mint egy alkalmazotté, tehát a veszteségem csak növekszik, ha magam fogom kezembe a kapanyelet. A sikeres gazdaság alapköve pedig maga a nyereség. A tételem tehát, hogy nekem nem szabad semmiféle munkát végezni, nem is tétel, egyenesen axióma.

Valahogy eképpen tekintettem a producerségre is. Elsősorban is kialakítottam a magam elképzelését a dolgoról, gondosan és körültekintően figyelmen kívül hagyva a lehetőséget, hogy a munkakört részletesen leíró szakirodalmat tanulmányozzam. Merthogy ha ezt tettem volna, biztos kiderül, hogy ez valami bonyolult, szakképzettséget és gyakorlatot igénylő valami, viszont nem vagyok őrült, eszembe sincs belekezdeni olyasmibe, amihez ilyesmi előéletek kellenek.

Az én elképzelésem abban csúcsosodott ki, hogy „csinálok egy pókeres oktató tévésorozatot”. Kitaláltam, hogy miről és hogyan szóljon. Azt hogy miről szóljon úgy találtam ki, hogy szépen megnyitottam Selindek Pókersulját és kilajstromoztam a főbb fejezeteket. Azt hogy hogyan, meg egyszerűen onnan loptam, hogy az ismert pókerműsorokból mindent kihagytam, ami idegesített. A maradék az, amit vágytam megvalósítani.
És ha már az embernek ennyi életrevaló, saját ötlete van, az teret kér.

Először 2 éve kértem teret. Kérelmem úgyszólván másodpercek alatt járta meg az összes hivatali utakat. Aztán háromnegyed éve jutottam el arra a magaslatra, hogy régi barátomat, a Magyar Televízió volt alelnökét rúgták ki az ötletemmel, s páros lábbal, harsány, ám helytelenítő röhögés közepette a televízió hatalmasai.

Szóval megfertőztem az első áldozatot. S aztán afféle Tífusz Mary-ként járványosítottam a kórt. Elsőként becserkésztem Charlee-t. Őt nagyon fontos volt becserkelni, tekintve, hogy őneki van kiérlelt pókerközvetítési technológiája és végeláthatatlan kapcsolati hálója pókeres körökben. Kórtörténeti szempontból a következő fertőzendő személy Selindek volt, aki meg ért a pókerhez, amit rólam kevésbé lehet elmondani.

Tehát felállt az alapcsapat. Van egy társam, akinek van cége ilyesmire, mert gyakorló producer, számos jelenleg is futó, sikeres produkcióval. Van egy társam, aki már közvetített sok pókert a saját találmányú eszközparkjával és kiváló, összeszokott szakember kollégájával. Van egy társam, aki zseniálisan oktat pókert. Elvégeztetett.

Egy tévésorozattal kapcsolatban két lényegi gond van, még az ilyen magamfajta, sokat megélt producer előtt is. Melyik tévé hajlandó sugározni, és ki a franc fogja kifizetni a gyártási költségeket. Ettől mindaddig nem aggódtam, míg a másik szerelmetes cimborám, aki a TV2-be producál pókerműsort, sajnálkozva meg nem simogatta buksi fejemet, közölve,hogy a PokerStars az idei tévéműsoros keretét épp a napokban költötte el. Precízebben szólva, ő maga költötte el a PokerStars keretét. Elmentemben futólag megátkoztam és ittam egy kávét.

De ez addig úgyis érdektelen, amíg nincs aki sugározza. És aztán lett. Az úgy történt, hogy én mindig kérdeztem, hogy van-e már, és egyszer csak jött a Feri, hogy van. És akkor én nagyon okosan bólogattam, és úgy tettem, mint aki tudja, hogy ez így van rendjén. Persze a tévé az pénzt kért a sugárzásáért. Ekkor megint bólogattam, hogy persze, hát ez így megy. Ettől úgy tűnt, hogy én nem is gondoltam volna arra, hogy a tévé majd fizet nekünk a műsorért jól.

Így aztán lett nekünk tévénk, amitől még többe került a gyártás, mintha nem is lenne tévénk. Na, és akkor szerezzünk pénzt, jött a direktíva. Izéééé. Kitől? Persze csak magamban kérdeztem ám. A produceri szakma általam ismert egyetlen alapfogását magától Carlo Pontitól tanultam, akitől egyszer megkérdezték, hogy milyen százalékban tesz saját pénzt a filmekbe, amiket producál, és meghőkölten felelte, hogy a sajátjából egy fillért se hajlandó ilyen fasságokba belereckérozni. És ha valami keveset már magamba szívtam a szakmából, abból nem engedek.

Tehát pénz. Namost az nagyon szar ügy, mert 13 rész tévéműsor olyan 15 millióból van meg, amennyi pénz csak számtanpéldákban létezik. Tehát felhasználtam az összes ismeretségemet, vagyis megkérdeztem Charlee-t, nincs-e valami ötlete. S volt neki. S lőn, hogy a Feri ettől belátta, hogy én milyen hatékonyan és szorgalmasan dolgozom a pénzszerzésen, tehát összeállapodtunk abban, hogy ettől a lépéstől a Charlee itten egyenrangú partnerré lép elő, azzal a megkötéssel, hogy ha mégis nekünk kell pénzt tenni a produkcióba, akkor neki nem kell. Ettől mindjárt nyugodtabb lett a kedélyem, mert ha már azzal kecsegtettem az első napon őt meg Selindeket, hogy ezen keresni fognak, legalább befizetniük ne kelljen.

Charlee kontaktja, a Miami Pókerterem remek gazdája úgy vélte, ez neki jó lenne, viszi szívesen az egész csomagot egyben. Erre koccintottunk, és hímes reményeket keltettünk a DigiTévében. Aztán majd két hónap szüttyögés után alá is írtuk a megállapodást. Az összeg feléről. Aztán a negyedéről. Azóta nem láttuk a jó Varga Istvánt.

De a Feri annyira bebőszült, hogy két hét alatt előteremtett egy szponzort, aki hozott még néhány szponzort, amitől azonnal lett annyi pénzünk, amennyiből le tudjuk forgatni magát a pókerezést. Nekem már csak annyi feladatom volt, hogy szerezzek rá profi játékosokat. Beszéltem gyorsan Luigivel, aki el is vállalta, tetszett neki az ötlet. Mikorra azonban lett pénz arra, hogy egy hendikemnél komolyabb ekvipázzsal induljunk neki, a magyar pókerélet legendáinak 95%-a szanaszállt a világ minden tájára, aki meg itthon maradt, az részint gigáig csömörlött a Scoop-on való grindelésbe, részint mindenórás apajelöltként inkább a szülőszoba előtt lebzselt. Itt álltunk tehát úgy, hogy én feladatteljesítésből kifolyólag szóltam ugyan az általam személyesen ismert összes profi pókeresnek, de az a Zsuzsival együtt elment a tengerre hajókázni. Ekkor gyorsan felhívtam Charlee-t, aki 3 napon belül megjelent egy 15 névből álló listával, leegyeztetve. Nem úgy átabotában, hanem órára lebontva.
Jó érzés volt beállni a zuhany alá, és lemosni magamról testet-lelket felőrlő robot izzadságát, s utána egy órácsára elmerülni a dzsakudzi pezsgésében, mintegy ünnepelve a jól végzett produceri munkát.

Aztán egyszer csak szólt a Feri, hogy menjek már 16-17-18-án a Symbol nevű étterembe, ahol felvétel lesz egy ilyen izés pókerműsorhoz. Bőszen bólogattam a telefonba, mint aki jól tudja, miről van szó, s amúgy persze mentem is. A helyszínen be lettem mutatva mindenféle embereknek, mint társ, és tárgyaltam velük egy csomó olyan kötelemről és jogról, melyek mibenlétéről fogalmam se volt. Azokról, melyekben azt hallottam, hogy Charlee vagy Feri pozitívan nyilatkozott, egyetértettem, a véleményes ügyekben pedig közvetlenül a fenti szakférfiakhoz irányítottam a vehemens szponzornépet. Viszont örömmel láttam, hogy a Symbol szép, és kényelmes.
S eljöve a 16-a, amikor becuccolt 32 fő, akik egy egész stáb. Ilyesmit ugyanis nem lehet kevesebb emberrel megcsinálni. Ehhez jött a Charlee féle csapat öt emberrel. A magam részéről magamat hoztam, s emígyen összeállni is látszottunk. Az egész vasárnapos szerelés, drótozás, madzagolás és tyúkbelezés után tökre stúdióhatása lett a klubteremnek. Én, néha kissé összevont szemöldökkel átsétáltam a kávémérő helytől a fotel felé, s bólogattam. Néha szóltam, hogy azt talán tegyük öt centivel jobbra, de ja, ha a Charlee szerint itt a helye, akkor egye penész maradjon.

A beszerelési fázisban az én alapfeladatom a kávéivás és a szponzorokkal való társalgás volt. Az előbbit nagyon jól abszolváltam, a pultos kisasszony szinte azonnal megtanulta, hogy két cukorral iszom. A szponzorok pedig nyelvi és elmeleleményeim áldozatául estek, tudniillik az ezt követő három napon keresztül olyan ügyesen lepleztem, hogy nem tudom megjegyezni a nevüket, ahogy érettebb matrónák szokták az inkontinenciájukat. Na jó, nem kell azt senkinek se tudni, hogy a névmemóriám tart a nullához és szigorúan monoton csökken.

És eljöve az első felvételi nap. Hétfő. Hajnalok hajnalán megjelentem. Negyvenedmagammal. És vártunk. Én szívesen, mert a kávé remek ott, de ezt mintha már említettem volna. Tízkor jött a jó hír: a szponzorok asztalra vasalandó logói elindultak a méltán közkedvelt Miskolc nevű városból. Én ekkor odasomfordáltam a hazai televíziós élet legnevesebb gyártásvezetőjéhez, és feddőleg lebasztam, hogy miért nem talált Pesten egy nyomdát erre. Bánatosan nézett rám, és visszakérdezett, hogy mégis hogyan intézzen el valamit, amivel nem bízzák meg. Igazat kellett adjak neki, ami fájó. Jobb szeretem, ha az akit lekúrok, bűnös is a dologban. De hajh, hajnalnak hasadása, napfény ragyogása, megérkeztek a vasalandó feliratok, délután fél kettőre.
S felvasaltattak. Pompázatosan tündöklő szponzorszövegek, zengjen halleluja! Akkor pókerezzenek a profik, csattogjon a kártya, izzanak fel a kamerák küklopszi szemei, csörrenjen a zseton! Illetve a zseton ne csörrenjen. Nem lévén. Vagyis lévén, de még úton a gyárból. Egy óra múlva, mikor már arra gondoltunk, hogy egyenként gurigatják őket idefelé, felhívta a szponzor a gyárat, hogy mi lesz már! Mi lenne, elküldték futárral. Hívjuk akkor a futárságot. Rövides visszahívás, a futár balesetezett és elfelejtette ezt közölni a céggel, de most azonnal indítanak pótfutárt.

Így lett nekünk zsetonunk. Eddigelére már minden megjelent pókerprofiban reszketett a pókerezhetnék, bennünk a felvételt csinálhatnék, a stábban meg a méla unalom.
Ők ugye órabéresek. A játékosfelhozatalban Blondy, Alonso, KáTé, Móricka, Walkman, Kapca egyrészről, a szponzor hivatásosai a másik részről végre beülhettek, s kezdődhetett a felvétel.

Selindek beült a képernyő elé, Charlee a vezérlőbe, mert valakinek érteni is kellett hozzá, mikor mit mutasson a kamera. Amiből nyolc darab volt. Meg a rendező, aki viszont még nem látott pókert. A munkafolyamat a következőképpen nézett ki: A rendező a kezét a vágógombokon tartotta. Mellette Charlee mondta: Egyes. Most a hármas. Nyissunk, lássuk a hetes játékos kezét is. Négyes. Figyelem, flop jön, flopkamera, most!. A rendező meg zongorázott és sutyorgott az operatőrök fejhallgatójába.
Ez annyira unalmas rabszolgatevékenységnek tűnt, hogy sietve elmentem kávét inni, nehogy valaki még azt higgye, én nem vagyok itt producer. Persze a tevékenységem nem merült ki ennyiben. Charlee például még közvetlen kapcsolatban volt az osztóval is fejhallgatás által, valamint a riporterlánnyal msn-en. Így tudott egy-egy érdekesebb szituáció után szólni az osztónak, hogy küldje ki a játékost riportra, és beírni a leánynak., hogy mit kérdezzen.
Ekkor arrébb mentem a bárpulttól, hogy ne legyek benne a képben. Mi producerek kényesek vagyunk arra, hogy létrehozói, alkotói, szellemi és agyagi atyjai vagyunk a produkciónak, nem pedig szereplői.

További fontos feladatunk, hogy a felvétel folyamata kellőképpen dokumentált, s az anyag utómunkára precízen előkészített legyen. Ezért Selindek minden egyes leosztáshoz beírta, hogy melyik epizódba tartja szerencsésnek beilleszteni, kezdőlapok, blöffölés, sztekkmenedzsment, potocc, vagy egyéb, a műsorban oktatandó szegmens színesítésére használható az adott leosztás. Mivel nem volt rajtam szemüveg, nem láttam mit írogál a gépébe, kénytelen volt nélkülözni részletes utasításaimat. Remélem ennek nem fogja kárát látni a műsor, de mit tehetek, nem csinálhatok minden apróságot enkezemmel.

Viszont megfogalmazódott bennem az idea, hogy ha már egyszer a 12 órai indulás helyett 16:30-kor indultunk, akkor hagyjuk ki a 15 főre tervezett össznépi játékosvacsorát, és ehelyett is pókereztessük a népeket. Feri kitörő örömmel fogadta a javaslatomat, és rögtön kikalkulálta, hogy már csak ezzel a múvommal is 50.000 forinttal lett kevesebb az én befizetési kötelezettségem.
A sikeres producert a pillanat szülte nagy gondolatok teszik.

Ha lesz hozzá spurim, holnap írok a mai tevékenységemről is, mellyel lendíteni szándékozom a póker hazai ügyén, s mely alapján nyer új értelmet eme fáradságos és hálátlan szakma: a producerség.