kiski naplója 729. bejegyzés

S lőn este, reggel, második nap.
Előbb még egy kicsit az estéről, de kellett a biblikus a kezdet, amely fejezi procucerségem már-már szférikusan kiteljesedett tökéletességét.

Szóval eljöve a 10 óra, a pakli megállt a levegőben, a lámpák pukkanva kiludtak, s lengte be a légteret a balladai félhomály. Ugyanis a filmezésipari munkaerők 12 órás műszakban dolgoznak, melyben benne foglaltatik a forgatás előtti nekibuzdulás és a befejeztekori összepakolás is. És a túlóra az úgy néz ki, hogy ha fél órával tovább vannak, akkor egész napot kell fizetni. Ha annó az én kőműveseim tudták volna , hogy ilyen létezik, halálomig fonalat kéne mentenem a szegényházban , hogy a tartozásaim töredékét törleszthessem.

A stúdióvá előléptetett terem polgári foglalkozását tekintve éjszakai zülléshez szolgál színtérül. S ehhez mérten adjusztált világítással rendelkezik. Nevezzük mondjuk sejtelmes derengésnek. És ebben nekiálltunk zsetonokat számolni. Aztán meg hazamentünk végre.
Én a jól bevált kocsim helyett a szintén jól bevált szuzuki szvifttel mentem haza. Ugyanis vasárnap éccaka, jó harminccal rongyoltam hazafelé, amikor világvárosunk egyik kriptasetét utcáján egy elhagyott lukon szép duplát csattant a sima utakhoz szokott svéd csudagépem.

Reggel éreztem, hogy mintha valami nem stimmelne, de egy nemstimmeléstől énnem rettenek, bementem dolgozni. Aztán telefonoztam az irodába, hogy mintha kicsit sántítana a szerkezet, jöjjön valaki és oldja meg. Két óra táján megjelentek a megoldók, kocsit cseréltünk. Ők nekiálltak elhajtani az enyimmel, amikor egy férfiú megkocogtatta a vezetőülés felöli ablakot és bőszen mutogatott hátra. Kollégám kiszállt, s vakarta a fejit. Erre már én is odanéztem. Bú és gyász. A bal hátsó felnit a gumi foszlányai övezték, mint havalyi leányka csípejét a fűszoknya. Estére már tudtam, hogy aznap 330.000-ért mentem be dolgozni, aminél még a taxi is olcsóbb lett volna.

Így kezdődött a második nap, amikor már minden flottul ment. Annyira flottul, hogy már a rendszeres kávéivást és a hangsúlyosan összeráncolt szemöldököt se éreztem elegendőnek. Az elképzelhetetlen, hogy egy producer ne legyen elfoglalt, de hát még a telefonom se csörgött, így aztán kezdtem attól tartani, hogy tömegével bukom el a jövendőbeli produceri megbízásokat, ha véletlenül valaki meglát így.

Szakmai tapasztalataimra alapozva viszont oda jutottam, hogy producert senki sem bíz meg semmivel, ez a szakma a tulajdonosba oltott csúcsmenedzser vadászterepe, tehát nem kell félnem senkitől. Részben azért, mert az egész forgatáson egyetlen ember van, aki lebuktathatna, Feri, a gyakorló producer, neki viszont a tökén is folyik a víz az ügyviteltől, íg aztán a galérián, ahonnan kényelmes rálátás nyílt a pókerasztalra, összetoltam három széket, s leheveredtem, s erővel konentráltam arra, hogy el ne aludjam valahogy.
Sokféle kihívással terhes ez a hivatás.
Ezzel el is ment a nap, aztán befejeztük a forgatást, én jól elköszöntem mindenkitől, méltattam a remek munkát, a példás összhangot és munkafegyelmet.

Hazafelé menet ért utol telefonon az ügyvédem, hogy az alapítvány örökölot egy nénitől vagy 5 millió forintot, és 17.000 forint értékű erdőt. Osztottam, szoroztam, s arra jutottam, hogy itt egy akkora vadon rengeteg lehet a szóban forgó tulajdon, melyben vadász nem tud ülni hosszú, méla lesben, mert ha elgémberedett lábát kinyújtja, még lelövi a szomszéd birtokháborításért.
Kértem is a jogászembert, hogy nézen ennek alaposabban utána, mert ilyen apró birtokról azóta nem hallottam, mióta a feleségem megörökölte egy egyhektáros szántó 1/15-ének a nyolcadát.

Hazaérvén megosztottam a híreket a nejemmel, s jól megérdemelt naplóírásba fogtam, majd felcaplattam az emeletre, kizavartam a fókákat az ágyamból és aludni tértem. Azt álmodtam, hogy a Magyar Filmakadémia Produceri Életmű-díjjal tüntet ki.