Fény az alagút végén

Úgy néz ki talán mégsem a mosogató mellől fog elvinni a mentő nyócvan évesen, de erről majd később, hogy biztos elolvassátok az egész posztot.

Ott hagytunk kb. abba, hogy meggyógyultam, s újra dolgozni kezdtem. Azóta ide is beköszöntött a tél. Már amit itt télnek neveznek. Konkrétan egyszer esett a hó, meg pár napot nulla fok volt. A bennszülöttek már tiszta pánikban voltak, a kamionok nem bírtak felmenni a házunk előtti emelkedőn, a kocsik frankón öttel mentek mindenhol, muris volt. Az emberek meg folyton hajtogatták, hogy milyen hideg van. Én meg mindegyiknek mondogattam, hogy ez nem hideg, látnának egy igazi telet Magyarországon. Nem most, úgy tíz éve. Húsz centi hó, mínusz tizenöt fok. Na itt már elsápadtak, kérdezik hogy ott akkor télen nincs se iskola, se munka? Nem mondom, iglut építünk, tüzet rakunk elé, és forró bálnazsírt kortyolgatva történeteket mesélünk egymásnak, s várjuk az olvadást. Ők tényleg azt hitték, hogy ha hideg van, nálunk is megáll az élet. Itt ugyanis ha megmarad a földön egy centi hó, már iskolaszünet van.
De ugye - kérdik - nyáron amikor nagyon meleg van, ugye tényleg nem kell dolgozni menni? Nem mondom, akkor nem kell. Ha a kinti hőmérséklet eléri a hetven fogok, szerintem minden munkaadó szabit ad. De csak akkor.
Fura népek ezek az írek, na. Én már lassan kezdem megszokni, hogy néha vízszintesen esik az eső, és olyan szél van, hogy a fák a földik hajolnak, ezek meg mindig meglepődnek rajta, hogy milyen szar idő van. Mintha nem itt élnének kitudja mióta.

Apám mesélt egy sztorit. Öregapó bemegy a bárba hozzá, ismerte már régebbről. Nézi, ház tiszta seb a feje, de úgy rendesen. Kérdi, öregapám, mi történt? Hát tegnap leestem az ágyról. Pedig csak pár sört ittam, nem is rúgtam be, mert nem ittam whiskey-t. (Érted, csak az a berúgás ha iszik whiskeyt). Beszélgettek még egy darabig, azt apám csak megkérdi az öreget, hány éves. 96. Tuti a kurvák lökdösték le az ágyról a papit. Csak lehet valami abban, hogy a szesz tartósít, mert tényleg sok nagyon öreget látni vígan piálgatni.

Voltam aztán ilyen oktatásfélén is. Minden új dolgozónak tartanak egy bemutatót a két szállodáról, körbevisznek, mit kell tudni, biztonság...bla...bla...bla.
Tízen voltunk, én voltam csak magyar, volt két lengyel nő, a többi fiatal ír, 15-16 évesek. Elmesélték a szálloda történetét, a '80-as években öt szobás B&B-két kezdte a tulaj, mára meg van két négycsillagos szállodája egymás mellett, az egyik 80, a másik 180 szobás. Mondhatjuk, hogy valamit jól csináltak.
Aztán körbevittek a szállodákban, végre láttam hogy néznek ki a szobák. Hát na. Nem rossz, nem rossz. Az ágyon a matrac konkrétan vagy egy méter vastag, biztos szar lehet aludni rajta.
Aztán mentünk kajálni, és végül is ezért írtam le ezt az egészet, mert amúgy nem túl izgalmas. Szóval falatozok ott fasírtban ülve az írek között, és egyszer csak megszólal mögöttem Gyp Rosetti. Ugyanaz a jellegzetes akcentus, ugyanaz a hangsúly, hanglejtés, minden 100%-osan. Mondom miapicsa. Hátranézek, hát egy olasz pincér az. Beszarás mondom, utána egy darabig figyeltem még, és még úgy, hogy láttam az arcát 100%-ig meg voltam győződve róla, hogy ő Gyp Rosetti. Remélem nem vette észre, hogy nézem, és nem néz buzinak. Amúgy is gyanúsan sok a buzi a szállodában a dolgozók között.
Végül volt egy manual handling tréning is, itt megtanultunk hogyan kell szabályosan felemelni egy dobozt. A legjobb, hogy be is kellett mutatni. De a legeslegjobb, hogy ezért az öt és fél órás mókáért is adtak fizut.

Közben kicsit összehaverkodtam a fiatal francia cukrászgyerekkel, de csak óvatosan spanolok, mert állítólag ő is a másik térfélen passzolgat. Az egyik házibuliban elég sokat beszélgettünk. Elég elvont gyerek. A szülei milliomosok, ő csak poénból jött ide sütögetni. Azt mondta azért pont ide, mert otthon 20%-ot elvesz a gonosz állam a fizuból. Tényleg, mondom. Nálunk meg ötvenet. És még hóban is be kell menni dolgozni. A beszélgetésünk legfontosabb tanulsága az volt, hogy a süteményekbe nem kell sót tenni. Ez engem úgy mellbe vágott, hogy úgy éreztem magam mint az az ember, akinek Kepler először mondta el, hogy a Föld kering a Nap körül. Állítólag semmi különbség nincs a sóval és só nélkül készült sütemények között. Természetesen megkérdeztem tőle mi a véleménye a magyar konyháról, hát utálja. Mert túl fűszeres. De ez nem nevezhető reprezentatív felmérésnek, meg amúgy is a Fókuszban azt mondták, hogy a magyar konyha világhírű.

De nem minden külföldivel ilyen jó a viszonyom. A lengyel kollégámmal, akiről már írtam, hogy nem a legsegítőkészebb ember a világon, konkrétan jól össze is vesztem egy szép napon. Délutánosak voltunk, én fél ötre mentem, ő jött hatra. Egyedül voltam tehát egy jó darabig, két helyen kellett mosogatni egyszerre, és annyian voltak a bárban, hogy a szakácsok nem győztek főzni. Aki élt és mozgott mindenki a bárban volt, de én ettől még egyedül voltam. Nem nézett ki szépen a konyha mire lengyel kollégám becammogott szép kényelmesen, de annyira azért durva sem volt, ahhoz képest, hogy milyen állapotok uralkodtak. Dolgozni kellett na, nem lehetett téblábolni meg trécselni, ahogy azt ő szokta két serpenyő kényelmes suvickolása között. Nekem ez nem volt meglepő, neki igen. Aztán egyszer csak odahív, ráncolt homlokkal, és mintha a főnököm lenne, azongya magyarázzam meg, hogy mégis mit csináltam egész délután. Mondom mivan? Ember, látod te mi van itt? Egyedül voltam, beszoptam, ez van. Dehogy így nem lehet, mert időt kell szakítani erre is arra is.... biztos nem volt olyan szopás. De mondom nézz már körbe, már nem férnek a rendeléses papírok a bárhoz, a second chef kaparja a maradékot a kukába, mert a pincérnek arra sincs ideje, de meg itt baszogatsz. De hogy így meg úgy. A végére már szinte kiabáltam vele úgy felbaszott.
De csak nem akarta megérteni mit mondok, meg láttam, hogy már a kisfőnök is minket néz, aki mit ad isten szintén lengyel, úgyhogy rámosolyogtam az állatjára, mondtam neki, hogy igazad van, és otthagytam a francba.
Mondom ilyen istenbarma a világon nincs. Egyszer kell neki kicsit jobban dolgoznia, aztán máris ki van akadva. Pedig jöttem én már be ennél nagyobb kupira sem, mégse szóltam semmit, sőt nem is gondoltam arra, hogy szóljak bármit is.

Na, aztán egyik nap behív a főnök az irodába. Kérdi, lenne-e kedvem néha segíteni a reggelizős szakácsnak. Eddig ugyanis büféreggeli volt, de ez után már csak tányéros. Há mondom persze, de miért pont én. Tényleg nem értettem, mert egyrészt én jöttem legutoljára, másrészt van egy másik reggeliztető szakács, aki ráadásul ír, és csak három napot dolgozik egy héten.
Azt felelte, hogy azért mert nem vagyok hülye. Hát jól van, akkor legyen. Érdekel? Érdekel. Bólint, ekkor meg ekkor lesz az első napod, heti pár alkalommal kéne csinálni. Még olyan öltözéket is kaptam, hogy tiszta Gordon Ramsaynek érzem magam. Csak a fuckolást kell még gyakorolni. Hülyegyereksapkát is akart adni, de mondom inkább sajátban nyomnám. Úgyhogy a Pokerstarsos bézbózsatyimban toltam.
Ugyanis tegnap volt az első napom, ma meg a második is lement. Hát mit ne mondjak eléggé be voltam fosva, az tény. A reggeliztető szakács egy hatvanas magyar nő, hat vagy hét éve jött ki nulla angollal. Ahhoz képest jól boldogult. Magasról szarik az egészre, folyton káromkodik, de velem rendes. Eleinte persze alig mertem hozzányúlni valamihez, csak nézelődtem mint szűzlány a kupiban. De aztán belejöttem, már amennyire az első napon bele lehet jönni valamibe.
Ma már gázosabb volt a szitu, többen voltak, és jobban is kellett pörögni. Plusz a reggelivel párhuzamosan meg kell csinálni a staff ebédet, meg elő kell készíteni a dolgokat a vacsorához meg másnap reggelre.
Nem egyszerű, rengeteg dologra kell egyszerre figyelni, de azért a mosogatásnál jobb. Jövő héten öt reggelit csinálok, és csak egy műszakot mosogatok. Aminek azért örülök.