Majdnemlábtörés

Bizony, első tétmeccsemen öt perc után kis híján eltörték a lábamat, de szerencsére behúztam a két outot.

De előbb irigykedjetek egy kicsit: itt már három napja szikrázóan süt a nap, jelenleg is 25 fok van minimum árnyékban, napon tuti van 30. Szegény írek már tikkadoznak, mint a tyúkok a pitvarban, kocsmától kocsmáig közlekednek, hogy ki ne száradjanak. Még éjszaka is kellemes meleg van, esőt egy hete nem láttunk. Természetesen ilyenkor nincs szabadnapom, de azért is el fogok menni egy hosszabb bicajozásra, mert lehet csak 100 év múlva lesz újra ilyen jó idő.

Szóval az első meccs. Idegenben játszottunk tökömtudjakivel, ezeket az ír városokat soha nem fogom megjegyezni. Csere voltam, és majd szétfagytam a kispadon, erre tisztán emlékszem. Jó iramú, hajtós meccs volt, sok helyzettel, szerencsétlen ellenfélnek nem adták meg egy szabályos gólját, a felső kapufáról lepattanó labda még az oldalsó hálót is elérte, de a spori szerint nem volt bent. Érdekes módon senki nem akarta megverni a bírót, persze a fuckolás ment azért. A második félidő elején vezetést szereztünk, egy Monk nevű srác szép gólt rúgott. Őt egyébként simán 40 évesnek tippeltem, aztán kiderült, hogy egy évvel idősebb csak nálam. Hát igen, a szesz meglátszik az emberen.
Na aztán az ellenfél egyenlített a 70. perc körül, és elkezdtek nagyon nyomni. De hát mi nem egy pontért jöttünk, úgyhogy a Mester elérkezettnek látta az idő arra, hogy beállítson. A tektikai utasítás egyszerű volt, menj előre és lőj gólt. Eredetileg 4-5-1-ben álltunk fel (én nem tudom miért, de ezek az írek bele vannak buzulva az egy csatáros játékba, nem láttam még olyan csapatot, amelyik két csatárral játszott volna) ami ekkor átváltozott egy 4-2-2-1-re, három csatárral tulajdonképpen. Na ez olyan jól összejött, hárman elöl olyan letámadást csináltunk, hogy az ellenfél a hátralévő időben a félpályán sem tudott átmenni. Összesen egy vagy két szögletük volt, de semmi veszélyes.
Na, aztán monom, kb. öt perccel a beállásom után üdvözöltek is a hazaiak, mint Rio Ferdinand asszem Torrest, amikor első meccsén alávágott egy embereset majd a földön pityergő spanyolnak odamondta, hogy 'Welcome to the Premiership'. Na, de én csúnyábbat kaptam.
Szemből akartam átvenni egy felpasszolt labdát, de úgy, hogy a labdaátvétellel már szembe is fordulok a kapuval. Egész meccsen láttam, hogy a kapusuk nagyon kimerészkedik a kapuból, arra gondoltam egyből megpróbálom átemelni. 35 méterről erre azért van 15 outom. Na, ahogy átvettem a labdát, és fordultam volna meg, az ellenfél szimpatikus játékosa nyújtott lábbal, talppal izomból beleszállt a jobb sípcsontomba. Kurvára fájt persze, de akkor még nem realizáltam, hogy mekkora mákom volt. Feltápászkodtam, és hát menni kellett tovább. Sajnos a csávó arcát nem láttam, biztos véletlen én is a labda fölé rúgtam volna a hátralévő időben. Még azt sem tudom sárgát kapott-e egyáltalán. Na, végül aztán a 90. percben összejött a győztes gólt, a támadás pedig tőlem indult, úgyhogy happy end a történet vége.
Aztán az öltözőben láttam, hogy bizony nem sokon múlott életem első lábtörése. Az egy dolog, hogy a srác pontos cipőméretét meg tudtam volna mondani a sípcsontomra pillantva, mivel mindegyik stoplija nyomot hagyott rajtam. De hogy kb. a kétszeresére dagad rögtön a lábam a bokámtól a vádlimig, az már nem volt tréfás. Pont oldalról kapott el egy kicsit, így félretolta a sípcsotnvédőt. Még most, három hét után is tele vagyok véraláfutásokkal, de ne tudjátok meg hogy néztem ki három nap múlva. Mintha egy vicces kedvű tetoválómester rajtam próbálta volna ki az össezs tűjét és az összes színét, egyszerre. Körbe a lábam bokától vádliig egy gyönyörű műalkotás volt.
Az igazán nagy szerencsém az volt, hogy a lábam még a levegőben volt, amikor az ürge eltalálta. Ha csak egy másodperccel később érkezik, amikor már letámasztok vele, és rajta van az egész testsúlyom, akkor most pár csavarral meg egy fekvőgipsszel nehezebb lennék.

Egyébként teljesen United stílusban játszunk, múlt héten is a srácok a 80. percben még 1-0-ra égtek, végül meg nyertek 3-1-re. Szombaton megint idegenben megyünk, remélem ezúttal se a mentő hoz haza.

Írok egy kicsit a Trónok harcáról is, mert ez a legutóbbi rész nagyon odabaszós volt. Spoileres lesz, aki nem látta még a kilences részt, az csukott szemmel olvasson tovább.
Szóval ez durva volt. Főleg azért, mert én spec. egyáltalán nem láttam ezt előre. Azért a legtöbbször sejteni lehet egy film vagy sorozat alatt, hogy mi lesz a következő fordulat, vagy ki patkol el. De az derült égből villámcsapásként ért. Még akkor se esett le semmi, amikor azt a szomorú dalt kezdték játszani. Aztán meg puff puff puff. Durva volt, de pont ezért szeretem a Got-ot, itt tényleg bármi megtörténhet bárkivel. Soha nem gondoltam volna például, hogy Jamie, a birodalom legjobb kardforgatója elveszti a jobb kezét. Meg hát volt egy-két komolyabb jelenet azért már.
Nyilvánvalóan azért is sikeres a sorozat az elképesztő látvány, a remek jelmezek és a lehengerlő színészi alakítások (no meg a jó sok csöcs) mellett, mert tényleg van tétje. A legtöbb sorozatban hiába eszelnek ki újabb és újabb életveszélyes helyzeteket a hősnek, pontosan tudjuk, hogy úgysem fog meghalni, úgyis megoldja, és elveri a rossz seggét. Eleve itt nincs klasszikus jó és rossz. Tywin Lannister rossz? Erős, határozott karakter, akinek első a család, a vagyon, és a hatalom, ezekért pedig bármit megtesz. Mátyás király ugyanilyen lehetett kb. Vagy Ned Stark jó? A legelső jelenetben lecsapja egy srác fejét csak mert az elhagyta az őrséget, speciel pont azért, hogy figyelmeztesse őket. Vagy Joffrey rossz? Egy kis perverz köcsög az biztos, de ilyen családi háttérrel nem biztos, hogy fel lehet nőni épelméjűen.
A szeretett karakterek kinyírásáról pedig egy dolog jut mindig az eszembe, Stephen King egyik tanácsa az íróknak: "Öljétek meg a kedvenceiteket". Hát itt ebben nincs hiány, és még hol a vége.
Még hosszan tudnám elemezgetni a Got-ot, hogy miért is zseniális szerintem, de asszem ennyi elég lesz.