Újabb költözés

A főutca helyett idilli erdőre és kispatakra néz a lakás, autók helyett pedig madárcsicsergésre és vízcsobogásra ébredek.

Remélem mindenkinek sikerült kiásnia magát a hó alól. Durva mi ment otthon, már amennyire a neten követni tudtam az eseményeket. Nem szeretnék én is abba a hibába esni, jól megmondjam kinek mit és hogyan kellett volna jobban csinálnia, mert nem vagyok szakértő. Biztos lehetett volna jobban szervezni, kommunikálni, menteni, satöbbi. De hát elvégre Magyarországról van szó, mit vártunk? :) A lényeg szerintem, hogy senki nem halt meg.

Szóval a költözés. A költözés egy gusztustalan dolog. 8 hónapja két táskával érkeztem ide, most meg hármat kellett fordulni kocsival, hogy minden cuccot el tudjunk hozni. Bele sem merek gondolni hogy költözik valaki 20 év után valahonnan. De hála az égnek túl vagyunk rajta, és lassan kezdjük megszokni az új helyet, ami semmi extrát nem tartalmaz, mégis forintban egy vagyont kell érte fizetni. És ez még az olcsóbb árfekvés. Jó, a kilátás tényleg nem rossz, nagyon fasza dolog erdő mellett lakni, majd jönnek a nyuszikák meg kézből etetjük az őzikéket, de ezt szívesen elcseréltem volna egy kis árengedményért. Mondjuk ebből a helyi viszonylatban szar fizetésemből is négy nap alatt megkeresem a havi lakbér rám eső részét. De legalább csend van, olyan jókat alszom mint egy pálinkás kenyérrel teletömött kisded.

Így aztán reggelente nem vagyok olyan kómás, amire szükségem is van, ugyanis már hatra járok dolgozni, ami azt jelenti, hogy 4.45-kor valahogy ki kell másznom az ágyból. Így szinte már full timeban dolgozom, sőt a night klubbal együtt még túl is lépem a heti 40 órát. Már csak egy kis fizuemelésre kéne szert tenni valahogy és bódóg lennék egy ideig.

Legutóbb ott hagytam abba a focis kalandokat, hogy nem sikerült megtalálnom a Westport United edzését, nos azóta ez is sikerült. Az első alkalommal persze be voltam tojva, egyrészt mer fogalmam sem volt ezek milyen szinten játszanak, másrészt egyáltalán hogyan fogadnak.
Odaérek a megbeszélt helyre a megbeszélt időben, senki sehol már megint. Várok, fagyoskodok a nulla fokban, mire végre megjelenik végre egy focista kinézetű egyén. Pólóban meg rövid gatyában. Jön egy másik, ugyanígy. Mondom ezek hülyék. Néznek rám, rajtam vastag pulcsi, vastag háromnegyedes gatya, cicanaci, sapka. Welcome to Ireland.
Na, közben jön a csóka, akivel három emberen keresztül két hete szervezzük, hogy eljussak edzésre. Nagyon kedves, látja, hogy táskám van, mondja nyugodtan tegyem be a kocsiba, a két menedzserhez. Bekukkantok az autóba, hát nem Clay ül ott a SOA-ból? A másodedző kiköpött hasonmása a jó öreg Claynak.

Megérkezett mindenki, megnyugodtam, hogy nem csak én öltöztem be ennyire, máson is volt sapka. Na, akkor eddzünk!
Azt tudtam, hogy futóedzés lesz, mert nem a focipályán gyülekeztünk, hanem egy Greenway nevű séta/bicikli út végén. Ez valaha egy vasútvonal volt, ez kötötte össze a városközpontot a kikötővel, ennek a nyomvonalán alakítottak ki rekreációs útvonalat. Szerintem írtam már róla, elég sokat futottam itt. Gondoltam nem érhet meglepetés, 2,5km, néhány kisebb emelkedő, nem okozhat gondot. Futottam én már 8km-tbokáig érő hóban is.
Első meglepetés: semmi bemelegítés, nyújtás, ráhangolódás, uccu neki futás. De nem ám kocogás, ezek megindultak mintha ingyen Guinnes lenne az út végén. Jól van, gondoltam majd az út végén megállunk, aztán nyújtunk egy rendeset.
Futunk, futunk, és hát ezt az iramot nem az én edzettségemnek találták ki, komoly erőveszítéseket kellett tennem, hogy ne szakadjak le a többiektől. Nem szakadtam, elértünk az út végére, ami egy kb. 60-70 méter hosszú, nagyon meredek, majdnem 45 fokos lejtővel ér véget. Látom a többiek megállnak, mondom végre. Előkerült a vizesflaska, én is megtaláltam a bokorban a két tüdőmet, és már a pulzusom is csak 210 volt. Alighogy lement 200-ra, Clay vigyorogva közli, hogy most akkor ötször felrohanunk a lejtőn, meg le. Mármint hogy csak mi, ő nem. Az elsőnél még jól éreztem magam, a másodiknál kevésbé, az ötödiknél meg már nem éreztem a combjaimat. De felértem a tetejére, mondom most már lazíthatnánk egy kicsit. Utasítás, futás vissza az út elejére, de majd megállunk közben néha. Megálltunk ja. Az útról több ilyen leágazás is van a város felé, mindegyik meredek, némelyik hosszabb, más rövidebb. És mi bizony mindegyiknél megálltunk valóban, csak éppen nem pihenni. Hanem fel-le rohangászni. A harmadik után már komoly gondjaim voltak, kérdezte is Clay röhögve, hogy minden oké? Mondom azt leszámítva, hogy nem érzem deréktól lefelé a lábaimat és olyan, mintha savat öntöttek volna a tüdőmbe, minden fasza.
Félúton hirtelen megállunk egy kis téren, csillagokat látok, pedig fehős az ég. Pihenésképpen elkezdtünk fekvőtámaszokat meg felüléseket csinálni, ugrándozásokkal és szökdelésekkel fűszerezve. Pont ez hiányzott a lábaimnak persze. Még csalni se tudtam, mert a hülye fejemmel a tér egyetlen lámpája alá sikerült pozicionálnom magam. Na, vége a "pihenőnek" indulás tovább. Még volt hátra vagy 2km plusz isten tudja hány leagázás. Mint kiderült három. Azt se tudtam melyik világon vagyok, mire lejöttem a harmadikról, ezek mellettem meg állítom meg sem izzadtak. Még beszélgetni meg röhögcsélni is volt erejük. Régen örültem célnak ennyire, mint amikor végre beestem a parkolóba. Clay azzal vigasztalt, hogy a következő edzésen már labdázni is fogunk. Hurrá.

Szerintem nem gondolta volna, hogy ott leszek két nap múlva a következő edzésen, de nem olyan fából faragtak, hogy egy kis futás elijesszen. Már az edzőpályán gyülekeztünk, ami kb. négy méterre van az óceántól, tehát igen szar kilátással bír. Gondolkoztam is, hogy vajon ezek a falábú írek hány labdát küldtek már át vízi úton az Újhazába. A pálya szerencsére közel van, ha jól saccolom olyan három kilométert kell csupán sétálnom.
Clay megint vigyorogva megkérdezi, hogy vannak a lábaim, mondom neki, hogy magyar vagyok, kemény vagyok, akár indulhatunk is a következő körre. A blöff bejött, mert nem indultunk, helyette labdáztunk egy kicsit. Volt egy kis sorversenyes labdavezetéses futás is, aminek a megnyerését ezek úgy ünnepelték, mintha vébét nyertek volna. Aztán játszottunk is, még labdákat is kaptam, sőt úgy kezeltek mintha évek óta ott játszanék.
A két edző folyamatosan dicsért mindenkit minden apróságért, ugyanígy a srácok is. Ebből a szempontból teljesen más a közeg az otthonihoz képest, ahol a kurvaanyáááád, faszomatcsináááálsz, nemigazbaaaaaazmeg számít buzdításnak.
Viszont el kell mondjam, a magyar foci sokkal technikásabb az ír focinál. Sosem hittem, hogy valaha ezt le fogom írni, mármint hogy a magyar foci bármelyik más nemzet focijánál technikásabb, de fél év után le kell szűrnöm azt a tapasztalatot. A cselezés náluk azt jelenti, hogy elrúgom a labdát a másik mellett, oszt ha én érem utol hamarabb, akkor lecseleztem az ellenfelet. Egy egyszerű testcsel után úgy néztek rám, mintha a holdról jöttem volna. Futni, hajtani, küzdeni viszont piszkosul tudnak, az egymás elleni játéknak olyan hangulata és irama volt, mintha BL negyeddöntő lett volna.

Túl vagyunk a Szent Patrik napon is, amit ahogy kisebb megrökönyödéssel láttam már Budapesten is lehet ünnepelni. Hogy mi a búbánatos kutyafaszáért ünnepli bárki is Magyarországon a Szent Patrik napot, azt fel nem tudom fogni, de biztos menő dolog. Ez a világ legegyszerűbb ünnepe egyébként, zöldbe kell öltözni, és be kell baszni. Amit az az írek egyébként bármelyik másik napon is szíves örömest megtesznek, tehát az ünnep kimerül a zöld szín viseléséből, és a himnusz tízpercenkénti elénekléséből. Volt a városban valami parádé is, amiről lemaradtam, de sebaj.
Ma egyébként bank holiday van, úgyhogy dupla fizuért dolgoztam, sálálálláláááá.