kiski naplója 734. bejegyzés

Negyedik fejezet

melyben hősünk nyer pénzt, de mégsincs neki, pedig a neje fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepli

Ma nekem nem szabad szándi millijont játszani, mert ha véletlenül megint mákszériába futok, akkor hajnalig kéne ébren lennem, pedig holnap egész nap nappali életet kell éljek, tekintve a tekintendőket. Hogy persze olvasóim ma se maradjanak bedbít sztori nélkül, elmesélem, hogy a 11 dolláros nyolcgamén második lettem, mert 10Jx flopon 1010JK lapjaimmal ollé keveredtem két, szabad szemmel észrevehetetlen treffecske ellen, melyekhez jöve a harmadik. Pedig Nóri, Mjolnir és az én jó menedzserem mind keményen drukkoltak, holdoztak de együttes szkilljük se segített. A délutáni, kb. 12 perces kess 27TD szessönömben hozatm 37 dollárt, tehát továbbra is pluszban van a spanyóliai egyenlegem. Ettől viszont még mindig nincsen a zsebemben egy buznyák se, sajnos.

Az úgy kezdődött, hogy olyan 3 évtizeddel ezelőtt hazamentem a gályáról és az asszony kezébe nyomtam a kinyitatlan fizetési borítékot. Ebből aztán rendszert is csináltam. S mert nincs nálam pénz soha, nincs is brifkóm, tásám, autósszütyűm, övridikülöm. Ha valami aprót kapok, az vagy a kocsi kardánboxának rekeszébe vagy a konyhafiókba kerül. És ilyenkor jön az átok, mikor meglepetést kell szereznem. Tudok ingyenes meglepetést is, de kétlem, hogy egy hétfátyol-hastánc-szteppbemutatóval igazándi örömmosolyt csalnék az arcára.

Szóval pénzes kell. Elsősorban ugye a virág. Amit is szedhetnék itt, a közparkok tele vannak szebbnél szebbekkel, de állítólag a helyi fogdák szűkek és büdösek. Tehát rendelés. Nade vadidegen vagyok itt, így az nem megy hogy virágboltba menjek, tekintve hogy fogalmam sincs merre leledzenek ilyen üzletek. Valamint valami ünnep is van, amitől a világon minden zárva van.

A megoldás kézenfekvő (ez jó szó, használni fogom, mondta Fülig Jimmy), felkérem a helyben ismerős menedzseremet, segéljen ki a bajból, s szerezzen be kazalszámnyi virágot. És ha már lúd, legyen kövér, hozza is valami derék legény az ajtajamhoz. A jó szakember hümmentett egyet, majd tíz perc múlva jelezte, hogy a dolog elboronálva. És most jön a pénz része a dolognak. Hogy azt a daliás kifutót ki is kell fizetni. Tehát amint megjön, én lecsapok a kaputelefonra, hogy beengedjem, mert az asszony sarkos megállapodást kötött magával, hogy aki spanyolul szól bele, azt be nem engedi. De majd én.
Ekkor lesz jó másfél percem, hogy berohanjak a szobába és lopjak tőle pénzet. Feltéve persze, ha éppen nem magánál tartja a konyhában a bukszát arra az esetre, ha az ünnep örömére mondjuk kedvem támadna vásárolni kísérni. De ekkora bedbítet nem tervezek holnapra.

Ezt követően – vállalva hogy minden jóérzésű ember sűrű és ragadós turhákat köp utánunk, látván a kocsi francia rendszámát –, Cordobába fuvatérozom a jubilánsot. Cordoba egy város, amiben állítólag van két órányi látnivaló. Na, azt megnézzük, s röptiben meg is ebédelünk valahol. Aztán hazakocsikázunk, hajunkat kuszálja majd a spanyol hegyek lágy fuvallata, s orcánkat süti a Nap méla fénye, mint azt meg is érdemeljük.

Itthon puccba vágjuk magunkat és vacsorázni hurcolom a gyanútlan áldozatot. A puccot úgy kell elképzelni, hogy inget öltök, s kicucálom a cipellőmet, mivelhogy az alkalmi eseményekre alkalmas viseletem, azaz az egyetlen öltönyöm, amit magammal hoztam, az a franszilya ótószerelők óvó vigyázása alatt heverész a kocsim hátsó ülésén.

A vacsora se volt egy könnyű eset. Kérdezem a jó főkollégámat, mi itt a legjobb étterem. Azt mondja, ott fent a hegyen Malaga mellett. Remek. Itt, Malaga mellett háromnegyed körben kizárólag hegyek vannak, bizonnyal mindegyik tetején egymást érik az éttermek. Szóval ha lehetne valami közelebbit. Lehetett. Van a mi eljövendő éttermünknek egy külön eposzt érdemlő főszakácsa, aki most egy másik éttermet vezet még éppen. Menjünk oda.
S mi legyen a menü?
Mondom, nekem mindegy, csak ha lehet, akkor ne kelljen rendelni semmit hanem mindenfélét, mi szép, ízes és illatos hordozzanak elénk, s érezze a nej, hogy ő most nagyon ünnepelve van.
Nos hát azért van az embernek éttermészeti menedzsere, mert ő az ilyesmit rutinból tudja hogyan kell összeintézni, ellentétben velem, akinek ugye egyetlen neje van, aki egyetlenegyszer ötven éves csak, tehát semmi rutinom nincs a dologban.
Azt bőszen remélem, hogy a menüben nem fog szerepelni, hogy nekem flamenkót kelljen táncolnom, mert kissé kurpulens alkatommal ültő helyemben is elég röhejesen nézek ki, nemhogy a faromat riszálva.

Ez a teljes és kész terv.
Ember tervezte.