kiski naplója 735. bejegyzés

Ötödik fejezet

melyben Isten végez

Istennek ez a dolga. Csak hogy ne legyen már olyan átláthatóan egyszerű a jövő, tekintve hogy ha a jövő előre látható lenne, tök unalmas életet kellene élnünk. A nagy napra készülvén természetesen nem neveztem semmi SM-re, semmi olyanra, ami gátolta volna az éjfeli lenyugovásomat – holnapra frissnek, ébernek és ilyen izésnek kell lennem, amit egy asszony elvárhat. Még szunyás előtt alkottam egy versművet, mit elhelyeztem a leányzó reggeli kávézásának helyszínén, hogy jól induljon a napja.

Feküdtem tehát a tikokkal. S hajnali kettőig átkozódtam, hogy azt a rüves mosogatógépet, ami az ablakom alatt lekapcsolhatatlanul surzsékol, a francnak kellett idetenni? Miért nem lehet ez a tenger például a sivatagokban, ahol sokkal nagyobb szükség lenne rá? És kettőkor szépen el is aludtam, mint már jó évtizede mindig. És keltem reggel kilenckor.
Egy meghatott feleséget találtam. Elkönyveltem a későbbi elbaszások egyenlegéhez kompenzatív tételként.

Ez azért fontos, mert összeesküdtem jó manágeremmel virágilag. A terv az volt, hogy 10:00-kor kopogtatnak az ajtómon, és a helyi virágos kifutója ottan áll 27 szál kardvirággal és 23 szál rózsával. A manágerúr ezügyben sokat telefonálgatott, mert roppantul nehéz egy egész héten zárvatartó városban nyitott virágboltot találni. De megoldotta.
Azt már persze ő se tudta megoldani, hogy a spanyol virágos tartsa is a szavát.
11-kor kiálltunk a ház elé, várni a csodát.
Az asszony meg békében darvadozott a lakásban, mint ünnepelt.
És a virág nem jöve. Telefon. Ja, hogy nincsen nekik ennyi kardvirágjuk, a többi virágboltból kell összeszedniük. Aha. Egy hét zárvatartás után kinyitottak, és nem ám hajnalban a virágpiacon kezdtek – kezükben a rendeléssel, hogy ha több nem is, de 27 szál kardvirág tutira elfogy ma –, hanem a kéthetes maradékból gazdálkodtak.
Dél.

Még az a szerencse, hogy reggel a nej rákeresett Cordobára és megállapította, hogy aznapra a Jóisten folytatólagos esőt szervezett oda. Kisegítő lehetőségként felajánlottam, hogy ajándékul pofavágások és pikírt megjegyzések nélkül végigmegyek vele a helyi Alcampo valamennyi gondolája előtt, s a hitelesség növelése érdekében mindenhol megtapizok egy-egy árudarabot, mintha érdekelne.
Deal.

Manáger úr tehát ahelyett, hogy manágerelt volna, mint az rendes ilyesféléhez illik, őrt állt a házam előtt, és virágárust várt. Mi meg elautóztunk a közértbe. Feleim, ilyen kibaszott nagy böszme áruházat én még nem láttam. Kihúztam magam, s igyekeztem leplezni hogy én most egy mártír vagyok, és nekiindultunk.
Hosszú, hosszú órákon át bóklásztunk a polcok között, s próbáltuk kitalálni, hogy mi micsoda. A mosógépet felismertük.
Aztán egyszer csak zörrent a telefonom, hogy hollári-hopp, nagy kazal zőccség darvadozik a tévé előtt, igyekezzünk haza, mert nem ártana vízzel ellátni, mielőtt szomjan döglik.
Ettől aztán olyan ideges lettem, hogy a nejem azonnal a pénztár felé inalt, azt hitte, elszakadt a cérnám és nem bírom már tovább a bevásárlástúrát. Pedig bírtam volna.

Hazaérve aztán lepakoltuk a cuccot és szegény asszonyt bezavartam átöltözni, mert különben a konyhában öregedett volna meg, és soha nem veszi észre a csokrot. Követel oldalon újabb pont. Eddig rendben. Izzadság homlokról letöröl, szívről leesett kő ágy alá rugdalva.

És megebédeltünk. És aztán elbasztam. Merthogy nem szokásom nekem ebédelni, tudván, hogy attól álmos leszek. Természetesen nem voltam tahó, hanem megkérdeztem, hogy szunnyanthatok-e egyet. És engedélyt kaptam. Namost lassan már a olyan korban vagyok, amikor illendő a temetőhöz közelebb költözni, mégse vagyok képes felfogni, hogy az asszony által adott engedély nem azt jelenti, hogy nekem szabad megtennem valamit, hanem azt, hogy eszembe se jusson.
Hát ledőltem.

Kilencre volt szervezve a vacsora. Fél nyolckor felserkentem, s találtam egy pityogó ünnepeltet. Rögtön tudtam, hogy elbasztam. Kb. fél órába tellett, míg rávettem, hogy egyáltalán hajlandó legyen csak mint elméleti lehetőséget, hogy velem vacsoráljon. Sikerült visszavernem a támadásokat, melyek arra irányultak, hogy a.) menjünk és igyunk meg a sarkon két sört, b.) maradjunk itthon, van elég főtt kajánk, c.) üljünk be a kifőzdébe ami a ház alatt van.

Végre aztán csak elvonszoltam a foglalt helyre. Namost nekem hónapok óta van harcom a séfjelölttel, hogy dolgozzék nálunk az én feltételeimmel, és egyáltalán hogy dolgozzék. A szülinap előtti héten egyeztünk meg végleg, a kitartó alkudozások eredményeképpen a jó művészember kiharcolta magának, hogy mintegy a negyede mennyiségű juttatást kapja, mint amennyit én adni akartam neki. Nagy nehezen belementem.
Szóval ő jelenleg is séf itt a faluban, egy két hete nyílott étterem elindításában dolgozott.
Mivel tüntetőleg nem állok vele kapcsolatban, természetesen ezt a vacsorát is manágeri hatáskörben szerveztettem.

Kritériumok: semmi spenót, semmi paradicsomos káposzta. Aztat nem kajolja az én egyetlenem. Valamit nem akarok étlapról válogatni. Tessen hozni sorba a mindenféléket, amiket majd jól megeszünk. Ezekkel az instrukciókkal letudtam a dolgot. Illetve letudtam volna, ha a manáger úr nem tesz még fel vagy ezer kérdést.
Én nem tudtam, hogy egy tányér pörkölt szervírozásához ennyifélét kell tudni a falni vágyótól, de megadtam magam, tekintve hogy én még az evésben sem vagyok szakember, nemhogy a dzsetszet ellátásának finomságaiban. Nem véletlen, hogy nem aranydamasztos hájlájf éttermet, hanem gyorséttermet akarok én nyitni.

Na, megérkeztünk. Jöve a pincérlány, és magyarul szól. Huhh, ez remek. Azt mondja, hogy ajánlana indításként egy citromszörbét. Úgy bólogattam, mint aki tudja mi az. Aztat persze tudom, hogy a sörbet az török gyümölcslé, és a franszilyák ezt is ellopták, mert nekik ez fő foglalatosságuk, amikor épp ráérnek két háború megadás által történő elvesztése között. De azért finom volt.
Utána bort ajánlott a leány, amit szintén elfogadtunk. Gondolom nagy zavart okozott volna, ha nem tesszük.
Majd érkezett a vargányaillaton megfuttatott erdei mézes álom, mint előétel. Na jó. Volt benne libamájhab. Meg borzselé. És valami törpekörte hámozva és csináltak vele valamit, amit nem körtével szoktak és ezért neve is van a műveletnek. Viszont cseszettül jó volt. Az asszony valami halas izét kapott előételnek, azon is volt valami habszerűség, de nem merek tippelni, mi lehetett.

Ezt követően jött a leves. Csicseriborsó leves mentahabbal. Na, ha valamit nem választanék étlapról, akkor az ez lenne. Ennek ellenére ez is csodajó volt. Franc az előítéleteimbe. Majd bort váltottunk, rozéra kaptunk, amit még én is szeretek. És jöve a főétel. Zöldfűszerbe forgatott báránybordát kaptam. Az asszony meg valami mást, ami szintén remek volt.
Hát ezt már nem tudtuk megenni, a gyomrunk kitette a megtelt táblát. És akkor jött a desszert.

Kb. itt volt az, amikor a nejem azt mondta, hogy na, azért örül ennek a séfnek, akit szerződtettünk, mert az is efféle dolgokat képes kitalálni és alkotni, és ugye mi ezt akartuk. Végszóra meg is jelent az enapra szánt utolsó meglepetés: maga a séf, teljes séfi díszben. Lőn asszonyi állnak a leesése, s orcájának felderülése.
Ittunk vele, meg beszélgettünk, aztán hazasétáltunk.
Ezen az éccakán nem pókereztem.